Blogszerű tünemény

 Tervezgetem gondolatban már hónapok óta ezt a blogszerű tüneményt, fejben meg is írtam már többször, de fogalmam sincs, hány tucat oldalas lesz, mi fog kisülni belőle, egyáltalán sikerül-e bekapcsolnom azt a fránya sütőt, vagy tatár módra nyers marad az egész. Úgyhogy elővettem a másfél hónapja csak rém lassan apadozó kókuszlikőrt, fröccsentettem belőle egy decit a pohárba, rá a jól behűtött narancslevet, aztán hoci neki.

Sokan, sokféleképpen jelezték már, hogy szeretik az írásaimat, többet kellene foglalkoznom vele, mindig várják az újabb kötetet, blabla. Az elmásíthatatlan igazság az, hogy két nagy ellensége van ennek a mozgalomnak, és mindkettőt sajnálatosan én képviselem. Saját magam legnagyobb kritikusa és ellenszurkolója vagyok, és emellett már szinte fájdalmasan nehezen veszem rá magamat az első lépésre, akarom mondani billentyű leütésére is. Úgyhogy hörpintek még egyet, hátha segít. Meg hátha elmúlik tőle a köhögésem.

Úgy igazából egy írásomra tudok visszagondolni, amit tényleg valamilyen szinten kedveltem, és nem nagyon tudtam előhozakodni lesújtó kritikákkal, összevont szemöldökkel újraolvasni, hogy jaj, ezt mennyire másképp kellett volna megfogalmaznom. A pikantériája a dolognak csak az, hogy sajnos sehol sem találom, hiába lapoztam vissza arckönyvem katalógusában kínkeservesen tizenöt évet. Hörp. Történt akkor, hogy egy kora őszi, még éppen elég nyárias este egy koncertre voltam hivatalos a Kobuci kertben, és előtte a délutánt a Margitszigeten töltöttem, szokásos céltalan csavargással, bámész elmélkedéssel. Kiültem a rakpartra, valahol az Árpád-hídtól fél kilométerre a sziget Budára néző oldalán, nem messze tőlem valaki festegetett vagy rajzolt, nem is emlékszem pontosan, csak arra, hogy a válla fölött próbáltam meglesni a készülődő művet. Szinesztéziával tarkított, dalszövegekre vissza-visszanyúló, ábrándos sorok jutottak eszembe, de észrevettem, hogy nincs nálam papír. Tüzetesebb kutakodás után találtam egy apró fecnit, amire geoládák nagyjábóli rejtekhelyét írtam fel (a hőskor, amikor még GPS nélkül próbáltam streetview alapján megtalálni egy eldugott plasztik konténert). A betűk és számok között épp annyi helyet találtam, hogy a gondolatoknak adjak átmeneti lakhelyet, mintha rizsszemre írnék hajszáltollal, úgy vontam az óvatos íveket. Tetszettek a gondolatok, amiket leírtam, a képek, amiket lefestettem, az élmények, amiket előidéztek. Mire indulnom kellett a koncertre, a (pre-okos) telefonom fénye mellett töltöttem tele a fecni, illetve egy zsebben talált buszjegy utolsó szabad porcikáit. A mosolygós koncertélmény után (szinte száz százalék, hogy Jamie Winchester volt, eltökélt fanatikusuk vagyok 2007 áprilisa óta, amikor először odavarázsolt a véletlen egy akusztikus koncertjükre) még mindig a zene hatása alatt szaladtam buszon ülve haza, kapcsoltam be a gépem és nagyítóval, gyógyszerészi szakmám minden tudását felhasználva kisilabizáltam a fecniken levő aprónépet. Na, ez az írás egy nagyon jó emlékképként él bennem - bár lehet, ha ma újraolvasnám az egészet, elszörnyednék. Kiürült a pohár, újratöltöm. Nida, az egy fél tábla csoki a hűtőben?

Gyerekkorom óta nagy olvasó vagyok, ebben hatékony segítsége volt a családi könyvtárnak, ami számlált több ezer kötetet, fénykorában talán tízezret is, mert aktív örökbefogadóként sosem dobtunk ki publikációt. Amikor a családom, még a születésem előtt, kint töltött Pekingben öt évet, csináltattak kínai karakterekkel könyvpecsétet is a családnevünk magyar és kínai írásmódjával. A gyönyörű, tömör porcelánkészletbe került pecsétnyomókból kvázi örökségként mind a négy testvér kapott egyet, nekem is itt díszlik a polcomon. Két nagyon korai emlék maradt meg bennem könyvekkel kapcsolatban (a harmadik csak képekből, csecsemőkoromban készült rólam több fotó is a tihanyi külügyes üdülő strandján, ahogy elvarázsolt egy nyomtatott kötet, amin jól el tudtam terpeszkedni). Valamikor a nyolcvanas évek végén utazgattunk, elmentünk a Bécshez közeli autós szafariparkba. A könyvek mellett már akkor is az állatok voltak a nagy kedvenceim. A zsiráfokhoz érve egy (nem meglepően) hosszú nyakú példány nemes egyszerűséggel behajtotta fejét a nyitott hátsó ablakon át és (inkább meglepően) hosszú nyelvével felnyalábolta a kalaptartón levő egyik kedvenc könyvemet. Hosszas sírás következett, mire ígéretet kaptam arra, hogy pótolni fogják a zoocsemegévé avanzsált lapokat. A másik történet szintén ekkortájt esett meg, Prágában éltünk ekkor, ami még épp Csehszlovákia néven futott, nekem pedig begyulladt a mandulám. Vittek is egy helyi kórházba műtétre. Sok részletre nem emlékszem, de annyit elmondtak nekem utólag szüleim, hogy valamiért nem kaptam rendes érzéstelenítést, és keservesen bömböltem - mindaddig, amíg nem kaptam kézhez egy új ajándék könyvet, az egyből gyógyító hatással volt rám.

Nem meglepő tehát, hogy ebből kiindulva már fiatal koromban is legmerészebb álmom az volt, hogy egyszer az én nevem is szerepeljen egy nyomtatott könyv borítóján - bár van már saját kiadásom, de ott "csak" társszerző vagyok sokadmagammal, az nem számít. Prágában óvodás koromban éltünk, kint volt az egész család, a tesóim érettségire készültek, én pedig egyedüli magyarként jártam egy helyi óvodába. Mivel csehül álltam a nyelvvel, és az óvónők sem beszéltek magyarusul, zárkózott gyerek voltam és elsősorban magamra hagyatkozva játszottam. A délutáni pihenő idején sosem tudtam elaludni, a terem hátsó felében rakosgattam építőkockákat egymásra, vagy lapozgattam képeskönyveket. Nem emlékszem rá, hogy lettek volna barátaim, nyilván a nyelvi akadályok, akármennyire kicsik is voltunk, akadályokként léptek fel ebben. A nyelvtudásom csak véletlenszerű szavak megjegyzésével bővült - egyszer az óvoda udvarán megjelent egy macska, mire minden helyi pajtásom kórusban zengte, hogy "kočka, kočka!" - legfejlettebb logikai készségeimet összegömbölyítve konstatáltam, hogy ez bizony a macska lesz csehül. Legszívesebben magammal vittem volna minden nap szeretett skótjuhászunkat, Pandorát, de ezt valamiért senki sem tartotta jó ötletnek rajtam kívül. Ebben az időben nagyon anyás gyerekké váltam, mindig arra vártam, hogy Anyu délután jöjjön értem és elmenjünk a Letna parkba, az állatkertbe vagy megnézni az Orloj elő-előbukkanó figuráit. Óvónő volt több évtizedig, rendkívüli módon értett a gyerekekhez, fejből tudta a Toldit, a János vitézt és több száz verset, mondókát, és az irodalom, az írott szó iránti szeretete menthetetlenül lecsapódott bennem már kiskoromban.

New Yorkba való kiutazásunk előtt volt egy három éves időszak, amikor még idehaza elkezdtem az iskolát, megtanultam írni (fontos lépés minden írásra ácsingozó ember életében), és kicsit újra megtanultam magyarul is, meg, bármennyire is nehéz volt, beilleszkedni egy olyan gyerekközösségbe, ahol legalább értettem a mondandóját mindenkinek. A varázslatos Amerikába úgy érkeztem, mint az egykori bevándorlók többsége: álmokkal tele, angoltudás nélkül. Két héttel az iskolakezdés előtt mentünk ki, pont a napokban volt huszonöt éve. A P.S. 59 (public school) kódjelű Beekman Hill nemzetközi suliba kerültem, ami öt utcára volt csak a magyar ENSZ-konzulátustól, ahol éltünk, és csak két utcára az 59. utcától, amit Paul Simonék is megénekeltek - és amit a ballagáson mi is énekeltünk átferdített formátumban, "at 59 we all felt groovy..." Az iskola harmadik napjára sikerült megtanulnom azt az összetett mondatot, hogy kimehetek-e a mosdóra - az osztályomban egy magyar lány volt, akit megkértek, hogy picit legyen segítségemre, bár neki nem fűlt annyira a foga hozzá, ahhoz túl népszerű volt. Szinte kivétel nélkül az összes kinti tanáromra szeretettel gondolok vissza, tényleg imádták, amit csinálnak, gyerekközpontúak voltak, segítőkészek. Miss Debbie Heyman osztályában voltam (visszagondolva az arcára, szinte ikertestvére lehetne Idina Menzelnek), aki mindannyiunkkal igyekezett külön foglalkozni. Tudta, hiszen évek óta ebben a rendszerben és ebben az iskolában dolgozott, hogy a P.S. 59 diákjai mind ugyanúgy indulnak - másod-harmad generációs bevándorlók gyerekei, akiknek segíteni kell a nyelv megtanulásában, hogy be tudjanak illeszkedni. Egyetlen "amerikai" osztálytársam volt abban az első évben, de ő is indián felmenőktől származott. Itt szövődött az első gyerekszerelem, egy aranyos laoszi lánnyal, Thatsanyval próbáltuk a nyelvet tanulni. Sokszor kérdezték már, mennyire más az amerikai oktatás, annyit kell mondanom, rendkívüli módon az. Az elméletnek ezekben a korai osztályokban még nincs helye, mindent igyekeznek gyakorlati módon ismertetni, nem pedig tanítani. Zenével, tárgyakkal, vizuális segédeszközökkel, mindenféle plusz matéria bevonásával, a tanárok órára való felkészülésének tényleg szemmel látható több órás procedúrája van. Úgy kezdtem a sulit szeptemberben, hogy a nevemet nem tudtam angolul megmondani, év végére már az elnöknek írtam levelet. És ez nem vicc, tényleg megtörtént. Kitaláltak egy tanulássegítő programot, amiben én is részt vettem, mindannyiunkat beosztottak egy önkéntes segítőhöz, akivel együtt olvastunk, játszottunk, tanultunk és játszva tanultunk. Az én segítőm egy nagyon kedves néger hölgy volt (a nevére sajnos nem emlékszem, pedig sokat köszönhetek neki), végtelen türelemmel és szeretettel, memóriakártyákkal, Curious George kötetekkel, I Spy könyvekkel fogadott mindig, és meg is lett az eredménye, megnyíltam, nem éreztem tanulásnak az egészet, a szókincsem bővült, a kiejtésemet folyton javította. 1997 márciusában Clinton elnöknek térdsérülése volt, amit műteni kellett. Az őrangyalom kitalálta, hogy írjunk az elnöknek levelet, kívánjunk neki mielőbbi gyógyulást. A meglepetés egy május 14-i címzésű levél volt, amit hatalmas mosollyal adott oda az egyik találkozónkon. A macskakaparással megírt levelemet titokban elküldte a címzettnek, az eredménye pedig az a válaszlevél, ellátva a Fehér Házba domborpecsétjével, amit itt tartok most a kezemben, és amiben Clinton elnök személyesen (jó, tudom, igazából csak egy asszisztens, de akkor is) megköszöni a jókívánságaimat, és Hillary üdvözletét is kihangsúlyozva üdvözöl.

A tanulás itt tényleg minden tekintetben gyakorlatias volt. Több feladat is felrémlik bennem példamutató egyedként. Egy földönkívüli érkezik a bolygónkra, meglepő módon tökéletesen beszél angolul, viszont soha életében nem kent még földimogyorókrémes-lekváros szendvicset (mennyire nehéz idehaza bárkivel is megkedveltetni ezt az ízkombinációt, ami nekem az egyik kedvenc menzakajám volt évekig). A feladat: lépésről lépésre, de tényleg minden részletre gondolva meg kell írni a tökéletes peanut butter and jelly szendvics receptjét. Miss Heyman játszotta el a földre-tévedt-kívüli szerepét, a recept minden szavát szigorúan követve ügyeskedett. Ha nem volt leírva, hogy meg kell ragadni a kést és úgy belemártani a már kinyitott állapotú tégelybe, akkor befejezetlen volt a feladat - így tanítottak meg arra, hogy minden részlet fontos lehet. Egy másik feladat az volt, hogy bemutassuk az egyik Államot az osztálynak, minél több fizikailag megfogható eszközt felhasználva. Nem voltunk ötvenen az osztályban, de nekem az egyik nemkívánatos, a tornasor végén árválkodó szövetségi állam, New Mexico jutott. Csodálom az amerikai állami hivatalokat, hogy végeláthatatlan türelemmel megválaszolják a hozzájuk beérkező 10-11 évesek leveleit, és felár nélkül küldenek el nekik az államuk mottójával és sajátos színvilágával kipingált rendszám replikákat. Egy másik projekt az volt, hogy írjunk meg egy olyan újságot, ami a második világháború idejéből való. El is mentem Anyuval a híres oroszlánszobros, impozáns olvasócsarnokos központi könyvtárba, ahol a Szellemirtók is jártak, és kikértem a megsárgult korabeli New York Times lapjait. Hasonló stílusban írtam én is pár cikket, kerestem korabeli képeket, beszámoltam boldog katonák hazaérkezéséről a megnyert háború után, apróhirdetéseket találtam ki, a végére még egy keresztrejtvényt is csináltam - mindezt hat-hét hónappal azután, hogy elkezdtem tanulni a nyelvet. Az utolsó projekt, amire emlékszem ebből a suliból (csak egy évet töltöttem ott), egy életrajz megírása volt. Beeresztettek minket a könyvtárba, mindenki lekaphatott egy kötetet a releváns polcokról. Nem tudom, miért, de nekem Sztravinszkijre esett a választásom. Elolvastam a róla szóló könyvet, és írtam egy összefoglalót, az összes érdekes részletet belepakolva. Mai napig emlékszem rá, Miss Heyman nagyon érdekesnek találta, hogy a nagy zeneszerző előszeretettel írt zenét fejjel lefele lógva. Ez a papír még meg is van valahol a sok régi kincs mögött elpakolva.

Mivel a P.S. 59. csak ötödik osztályig fogadott diákokat - én a 4/5 osztályba kerültem, mert a saját iskolai rendszeremben negyedikes lettem volna, de az életkorom és a kinti korábbi iskolakezdés miatt már ötödikes -, új iskolát, ezúttal M.S.-t, azaz Middle Schoolt, más néven Junior High Schoolt, "előgimnáziumot" kellett keresnünk. Az MS104 Simon Baruch Middle Schoolra esett a választásunk, ami ezúttal nem pár utcára volt a követségtől, hanem harmincra, félúton az ikertornyokig, a 20-21. utcáknál helyezkedett el, az éttermekről ismert első sugárút és a második sugárút között. Míg a 59-nak csak egy tetőtéri udvara volt a beépítettség miatt (itt kosaraztunk, softballoztunk és kidobóst játszottunk), addig a Baruch már majdnem egy teljes utcatömböt elfoglalt, ennek a fele egy hatalmas, kerítéssel körbevett betonpálya volt az északi részen. Itt csak hatodikos, hetedikes és nyolcadikos diákok voltak, már nem volt mindenki "bevándorlócsemete", évfolyamonként 5-6 osztályt látott el az intézet átlagosan negyven diákkal osztályonként. Thatsany nem ide jött tovább suliba, a nem túl segítőkész lány helyett lett pár másik magyar évfolyamtársam, ők is főleg a konzulátusról. A legjobb barátaim egy kanadai félvér srác, egy ománi és egy maláj fiú voltak. Nem emlékszem már pontosan a sorrendre, de a három homeroom tanárom (lényegében osztályfőnököm) a három év alatt Miss Czerkowitz, Miss Cantarella (aki helyett valaki más jött pár hónap elteltével, mert terhes lett, de a neve nem rémlik) és Mister Rawnicki voltak. Itt már voltak konkrét tantárgyaink, nem egyetlen tanár tartotta az órák nagy részét. Social Studies, ami főként történelem, társadalomismeretekkel és humánföldrajzzal megspékelve. Ms. Lukas tartotta, öblös hangú és testű, kacagó tanárnő. Kaptam tőle annak idején egy képeslapot, amiben megköszönte az egész éves munkámat az osztályában, és a palacsintát is. Volt ugyanis egy International Day, amikor mindenki bemutathatta azt az országot, ahonnan származott. Anyu azonnal elkezdett szorgoskodni, legalább 150 palacsintát sütött különböző töltelékekkel, nem meglepő módon hatalmas népszerűségnek örvendett és hosszú sorok kígyóztak a standomnál. Az amerikaiaknál van egy nagy, másfél méter magas kinyitható, triptichonra emlékeztető kemény papíros tábla, amin mindenféle projekteket lehetett megjeleníteni. Erre nyomtattam képeket ismert magyarországi helyekről (a legtöbbnél akkor még nem is jártam), érdekes tényekkel. Bevittem a kis kazettás magnómat, amit az első kinti szülinapomra kaptam, és beraktam a testvéreimtől megörökölt Rapülők és Animal Cannibals kazettákat. Language Arts, ami főleg irodalom, persze nyelvészettel (megjegyzem, soha nem tanultam angol nyelvtant, mindent csak felszedtem hangzás alapján - úgyhogy sosem tudom megmagyarázni, egy mondatban miért present perfect kell, pláne, hogy példa nélkül azt sem tudom, az melyik igemód). Persze matekóra, az nem volt különleges. Sokat vettük a statisztikát, alapvető logikát. Itt sem az elmélet volt a lényeg, hanem a gyakorlati felhasználás - ha csinálunk egy biciklitúrát, amin első nap ennyi, második nap annyi, stb. kilométert tekerünk le, akkor mi lesz a pár napos átlagsebességünk (szóval tényleg gyakorlatiasan használható dolgok). Science, ami hatodikban biológia, hetedikben kémia, nyolcadikban fizika-földtan volt. Nem, soha nem boncoltam békát, az szerintem legkorábban gimis korban fordul elő. Csináltunk sókristályt, kimentünk egy bányába kőzeteket tanulmányozni, babcsírát növesztettünk. Shop, ahol a név ellenére nem a legfontosabb amerikai hobbinak, a vásárlásnak hódoltunk, hanem fúrtunk-faragtunk. Lényegében technikaóra, megtanultunk mindenféle szerszámmal bánni. A hónapok nagy részét az vitte el, hogy fából kellett faragnunk egy kisautót, ami gázpatron behelyezésével versenyautóvá avanzsált és versenyeztünk velük. Azt kevésbé értem, miért ment el utána az év további része avval, hogy SimCity programban építettünk fel egy várost, Mr. Ames biztos rosszkedvű volt és nem akart velünk többet foglalkozni. Zeneórán egy érdekes, sötétbőrű harmincas pasas volt a tanárunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy csak hetente egyszer találkozhattunk vele. Megnéztük órán az Anakonda című horrort, és elemeztük a zenéjét, hogy milyen hatása van a feszültségépítésben. Vagy egyesével kimentünk a terem elején levő szintetizátorhoz, és megpróbáltunk hallás után leutánozni egy dallamot. Nem emlékszem már pontosan, hogy a 59-ban, vagy már a Baruchban, de egy évig volt kötelező furulyatanulás, még meg is van valahol a tokjával együtt a műanyag kis hangszer. Nem kellett minden nap elején elmondani az amerikai zászlóköszöntést, de gyakran előfordult ünnepségeken, kitörölhetetlenül beivódott az agyamba. I pledge allegiance to the flag of the United States of America, and to the republic for which it stands, one nation, under God, indivisible, with liberty and justice for all.

Talán a legfélelmetesebb tanár Dr. Bell volt, akinél két évig voltam Language Arts órán. Mint egy szigorú könyvtáros, hatalmas pápaszemmel, szúrós szemekkel és kontyba kötött hajjal nézett ránk. Hamar ráéreztem, hogy akármennyire félelmetesen néz ki, tőle nagyon sokat lehet tanulni. Talán a legfontosabb, az a wh-szavak fontossága volt (who, what, when, where, why, how), ami minden újságírónak a bibliája. Rendszerint három-négy alkalommal kellett átírnunk egy-egy beadandót, mire elfogadta, mindig arra törekedett, hogy egyértelműen fogalmazzunk, válaszoljunk meg minden fontos kérdést, tartsuk magunkat a struktúrához. Így kellett például riportot írnunk a Manhattanben élő, száz éves jubileumát ünneplő Csang Kaj-Sek asszony életéről, akivel majdnem találkozhattunk is, de az egészsége nem engedte a személyes találkozót. Nagyon szerettük, amikor haikukat kellett kitalálni, évente többször is kellett írnunk legalább egyet az aktuális évszakhoz, történésekhez mérve. A leglényegesebb mégis a book reportok írása volt. Kezdődött minden egy alapos kitanítással a könyvtári Dewey Decimal System osztályozási rendszerről, és utána úgy kéthavonta kellett egy-egy book reportot írnunk - ami lényegében egy olvasónapló, összefoglaló a kötetről, vélemény és visszajelzés egyben. Az elolvasandó kötet részben kötelező, részben választott volt. Együtt olvastuk a Where the Red Fern Grows című kalandregényt, amit mindannyiunkkal megszerettetett - most is szívesen kezembe kapnám újra (vajon le lett fordítva magyarra? ha nem, lehet, érdemes lenne nekem megpróbálnom?). Fiatal fiú története az Ozark hegységben, aki kemény munka árán vesz magának két vadászkutyát, akikkel aztán... a többit mindenki olvassa el magának, érdemes. Ekkortájt indult egy program, amivel olcsón, kötetenként egy-két dollárért lehetett beszerezni rengeteg érdekes, új nyomtatású könyvet, nekem is ekkor nőtt meg exponenciálisan a könyvgyűjteményem. Jóban voltam a könyvtárossal, mindig szólt, ha volt pár példány, amit kiselejteznek, ha érdekelt, elvihettem őket ingyen. Ezekből kerültek ki azok a young adult (13-14 éveseket megcélzó) könyvek, amik ma is úgy sorakoznak a polcomon, hogy egyszer szeretném őket magyar fordítással kiadni, mert hiszem, hogy érdekesek lehetnek egy magyar tini számára. Egyet be is fejeztem úgy tizennégy évesen, az akkori hepehupás magyartudásommal.

Mégis Mr. Rawnicki volt az, aki a legnagyobb hatással volt rám. Kubai bevándorlóként, joviális félkopasz, folyton fülig érő mosolyú arccal fogadott minket mindig. Minden diákja nyelvén igyekezett megtanulni valami vicceset, minket mindig olyanokkal fogadott, hogy "fésülj meg" és "csókolj meg". Azt mondta, az összes nyelv közül, amit ismer, a magyar számára az egyik legmuzikálisabb. Tényleg azon volt mindig, hogy megszerettesse velünk az olvasást, az irodalmat. Amikor a Rómeó és Júliát vettük, akkor kiválasztott több embert, akik minél nagyobb beleéléssel játszották el a szerepeket, "átfordította" nekünk korszerűbb angolra, hogy értsük is, miről van szó. A napi egy órás ebédszünetekből rengeteg úgy ment el, hogy mi néhányan, akik nagyon kedveltük, ebéd helyett ott ültünk és könyvekről beszélgettünk, vagy filmeket néztünk. Utólag picit furcsállom, hogy a tankerület milyen könyveket javasolt órai feldolgozásra, 13 évesen még nem sokat értettünk Hesse Sziddhárthájából, és az Állatfarmot sem fogtuk fel annyira, de élveztük mindenesetre. Ebben a korban olvastam el rengeteg klasszikust angolul, a Nyomorultaktól kezdve Twain, London és Stephenson regényekig, ezekről mind lehetett Mr. Rawnickivel jókat beszélni.

Elérkezett az idő, el kellett búcsúznom a várostól, ahol négy csodálatos évet töltöttem és visszaköltöztünk Magyarországra - véglegesen, mert apámnak ráment az egészsége a megterhelő diplomáciai munkára, négy kontinensen eltöltött húsz év kintlét megtette a hatását. Visszakerültem abba az osztályba, amit annak idején otthagytam, és a feladat adott volt: miután kint elvégeztem az ottani nyolcadikat, itthon is végig kellett járnom az utolsó általános iskolás évet úgy, hogy a teljes felső tagozatos tananyagot egy év alatt be kellett pótolnom, közben megtanulni újra napi szinten használni a magyart, egy teljesen más világban, mint amit megszoktam. Az itthoni olvasmányok egy részét, az Egri csillagokat és a Kőszívűt a mai napig nem pótoltam be - a Kincskereső kisködmön volt az egyetlen, amit még harmadikban olvastunk. Amíg New Yorkban éltünk, volt egy tanárnő (alapesetben kínaiakat tanított magyarul), aki kéthetente pénteken eljött hozzánk a konzulátushoz és az összes gyereknek tartott egy szintentartónak becézett foglalkozást. A legfiatalabbaktól kezdve az érettségi korúakig egyszerre tartott nekünk órát, próbált egy kis irodalmat, nyelvtant, történelmet és földrajzot csöpögtetni belénk, kevés sikerrel. Szerencsére a nyolcadikos magyartanárom, Dóra néni tüneményes volt és mindent megtettem, hogy eredményes legyek az óráin - még ha a folyamatos memoritereket mindig is utáltam. Nehéz volt a visszaszokás a magyar iskolarendszerbe, folyton angolul jutott eszembe minden és egyáltalán nem volt helyes a nyelvhasználatom, és bevallom, nehezen kezelhető is voltam. Legalább a jegyeim jók voltak, majdnem kitűnő bizonyítvánnyal fejeztem be az itthoni általánost.

Következett egy újabb hatalmas, félelmetes lépés: a gimnázium. Volt tőlünk pár utcányira, az Apáthy-szikla árnyéka alatt nem sokkal, gyönyörű környezetben egy jó nevű angol kéttannyelvű suli, a Szabó Lőrinc, mindenképp oda akartam volna menni. A döntés sajnos nem az enyém volt, a családi konszenzus az volt, hogy angolul már tudok (annyiból rossz döntés, hogy utána csak rozsdásodik az angolom), menjek inkább spanyol kéttannyelvűbe, ahol egy újabb világnyelvet megtanulhatok magas szinten. Így esett, hogy a házunktól egy órányi utazásra, Kőbányára jártam ki minden nap a Károlyiba. A spanyolt még kint elkezdtem (ott a választható nyelvek a francia, spanyol és meglepő módon a latin voltak), annak is a mexikói változatát - hetedikes homeroom tanárom, Ms. Cantarella ugyanis mexikói származású volt. A mexikói a kasztíliai, "valódi" spanyolnak egy könnyített változata. Ez akkor vált számomra egyértelművé, amikor az egyik elsőszámú spanyoltanárral, Bátki Piroskával volt egy szóbeli felmérőm, és hangosan felszisszent: a z betűket én tényleg z-vel ejtettem, ahogy kint tanultam. Gyorsan el lett nekem magyarázva, hogy ezt nagyon hamar felejtsem el, képezzek belőlük lágyabb sz hangot.

A gimnázium kezdése már alapesetben is egy rendkívül sok kihívással, stresszel és félelemmel teli időszak, nálam pedig arra a bizonyos lapátra még fel lett pakolva egy méretes súly. A gimis gólyatáborra kellett egy orvosi igazolást vinnie mindenkinek, elmentem én is Anyuval a régi körzeti orvosomhoz. Rendben volt minden, de kicsit szégyellősen elmondtam neki, hogy néha fáj kicsit az oldalam. Dr. Sík Ildikónak köszönhetem azt, hogy ezt nagyon komolyan vette és lényegében megmentette az életemet. A gólyatábor utáni és a sulikezdés előtti napokban elmentünk utánajárni a dolognak, és elküldtek tucatnyi vizsgálatra, röntgenektől kezdve mindenféle szakemberig. Több dolog is felmerült: daganat, ciszta, degeneratív betegség, részleges szervleállás, fertőzés. A kálvária végén tudtam meg, hogy egy nagyon ritka, részben genetikai betegséggel születtem, amit sosem diagnosztizáltak, mivel nem voltak nagyon felismerhető jelei - esetleg egy kis magas vérnyomás (ami bármitől lehet), illetve vesetáji fájdalmak. Ha nem veszik észre, akkor most vagy művesével élnék, vagy egyáltalán nem. A két vesém akkor, 2001 szeptember elején a normál veseműködés circa hatvan százalékát látta el, ebből a bal oldali szervem (ami össze volt töpörödve és elfordulva kilencven fokkal) 15-20 százalékot, a maradékot a jobb, ami szintén nem volt a legoptimálisabb állapotban.

Az ítélet: műtét, ami nagyon kockázatos és rengeteg komplikáció felmerülhet közben, minél előbb. Az országban két olyan orvos volt, aki találkozott már ilyen esettel, Merksz doktor és Kiss doktor, mindketten ott voltak az operációnál. Két napot jártam gimnáziumba, megláttam egy lányt, akibe utána évekig szerelmes voltam, elbúcsúztam az osztályomtól és már feküdtem is be a Heim Pálba. Ahhoz még fiatal voltam, hogy mindent teljes mértékben felfogjak, azt sem vettem ekkor még észre, csak pár nappal később, hogy Anyut ez rendkívüli módon megviselte. A betegség anyai ágon öröklődik, igaz, a szülő nem tehet erről semmit, nála nem mutatkozott semmilyen formában, több százezer emberből egyet érint csak, így a szakirodalom is szegényes. Anyu mégis önmagát okolta, miért nem élt egészségesebb életmódot, miért nem hagyta abba korábban a dohányzást. A genetikai okok mellett nagy valószínűséggel Csernobil is besegített. Anyu már terhes volt velem, amikor Pekingből jöttek haza Moszkván keresztül repülővel, a katasztrófa utáni nyár elején.

A műtét előtti órákra nem nagyon emlékszem. Az előkészítő folyamatok kellemetlenek voltak, rengeteg várakozás, nem nagyon tudtam, mire számítsak, csak túl akartam lenni rajta mielőbb. Az altatás utáni kómából az ágyban fekve jöttem ki másnap, csövek lógtak ki belőlem, branül volt mindkét kézfejemen, a fájdalomcsillapító ellenére fájt mindenem, a fejemet sem emelhettem fel, minden egyes nyelés kínkeservesen zajlott le. Csak később mondták el, hogy a fennálló komplikációk egy része bekövetkezett, a terv helyett sokkal több időt töltöttem a műtőasztalon, a testem reszketett, annyira kezdett kihűlni - de Merksz doktorék sikerrel jártak, pedig egy ideig nem voltak biztosak benne, hogy túlélem. Egy nagyjából tizennyolc centis vágást ejtettek, és elhárították a gondot, viszont akkor bebizonyosodott, hogy ez nem lesz elég, amint felépülök, ugyanezt a folyamatot meg kell ismételni a másik vesémmel is. A következő négy hetet ágyban fekve töltöttem, két hétig megmozdulnom sem nagyon szabadott. Ekkor érzékeltem először, de sajnos nem utoljára azt, mennyire meg tud őrülni az ember, ha a nap nagy részében magára hagyva, a gondolataival kell viaskodjon. Könyvek, újságok, rejtvénylapok, egy régi laptop rengeteg DOS játékkal, ezek mind csak picivel tudták megrövidíteni a hosszas, céltalan várakozást. Anyu minden nap bejött, és amikor nálam végzett, akkor ment tovább nagymamámhoz, aki a város másik felén szintén kórházban volt.

A műtét utáni hét keddjén csendes délután volt, kevés beteg volt csak bent a kórházban, nekem akkor épp nem volt szobatársam. Hallottam, hogy a nővérkék kint a folyosón beszélgetnek. Megütötte a fülemet néhány szó: bomba, halál, szörnyű, New York. Csöngettem nekik, mégis miről beszélnek? Ők nem tudták azt, hogy nekem az a város négy évig az otthonom volt, mert olyan messzinek tűnt. Bekapcsolták nekem a tévét, épp mutatták, ahogy az egyik torony összedől. Úgy kellett visszanyomniuk az ágyra, hogy ne keljek fel. Közelebb húzták a tévét, és én csak néztem perceken keresztül némán, üveges szemekkel, hitetlenkedve. A bátyám és az egyik nővérem még kint éltek, a nővérem pár utcányira onnan, a Winter Garden mellett dolgozott, az az épület nem élte túl azokat a napokat. Eszembe jutott rengeteg ember, Aaron, Eke, Hassan, Thatsany, Danielle, Julia, Miss Heyman, Mr. Rawnicki. Ha akartam volna, sem tudtam volna őket sehogy sem elérni, hogy rendben vannak-e, ekkor még nem voltak közösségi oldalak. Még most sem tudom felfogni, hogy esetleg volt olyan ember, akivel találkoztam kint akár futólag, és aznap véget ért az élete. Anyu épp útban volt nagymamámtól hozzám, amikor a Jánosnál a villamoson hallotta egy másik utastól, mi történt. Egyből hívta apámat, azonnal próbálja meg felhívni a bátyámat és a nővéremet. Mivel én ágyhoz voltam kötve, nem tudom, milyen lehetett akkor a közhangulat. Be voltam zárva egy helyiségbe, tele bizonytalansággal, sokkszerű állapotban, konkrétan ágyhoz kötve, Anyut sem tudták elérni a nővérek telefonon, mert ők meg próbálták a testvéreimet felhívni a teljesen telített nemzetközi hálózaton. Másnap sikerült csak felvenni velük a kapcsolatot, addig idegőrlő volt a várakozás, hogy mi van velük. A nővéremnek, hatalmas szerencse, másnap volt a szülinapja, emiatt szabin volt, arra kelt fel, hogy a szobatársa sikítozik a híreket látca. A bátyám előző nap éjszakás volt, ő is aludt még, amikor mindez történt. Az akkori barátnője, Violet néhány tucat utcányira volt és az egészet látta, ott kapott sokkot.

Ezen kívül a kórházban töltött napok összemosódnak, csak akkor tudom biztosra megmondani, hogy a szeptemberi első vagy a november második műtét idején történt valami, ha emlékszem rá, hogy a szoba bal vagy jobb oldalán volt az ágyam -azaz épp melyik vesém volt műtve. A harmadik hét leteltével jöttek az újabb fájdalmas pillanatok, amikor egy napig a felülést gyakoroltam (veszettül tud szédülni az ember két hét folyamatos fekvés után), másnap kiülhettem az ágy szélére, harmadnap már fel kellett állnom, utána következhetett az, hogy újra megtanuljak járni. A két kórházi hónap között pár napot bemehettem a suliba is, persze rendkívül óvatosan és kíméletesen. Úgy emlékszem, részletesen beszámolt arról az osztályfőnökünk a többieknek, hogy mi történt velem - ők már második hónapja ott voltak és a múlt időket tanulták spanyolul, én pedig próbáltam a nevüket megjegyezni. Decemberben, túl a második, szerencsére kevésbé komplikációs műtéti időszakon, elkezdtem azt, amit már olyan sokszor kellett megtennem iskolai karrierem során: integrálódni egy összeszokott közösségbe. Felmerült, hogy évet kell ismételnem, de a mexikói spanyolos alapozásom és a talán könyörgéssel is kísért kérelmem meggyőzték arról a tanáraimat, hogy folytathatom az évet az osztállyal - bár volt több minden, amit nem tudtam bepótolni és emiatt mindig voltak kisebb hézagok a spanyoltudásomban. Azt a fránya subjuntivot, a kötőmódot a mai napig nem ismerem ki rendesen...

A gimis évek... hát, nem is tudom, ahogy Jiri Menzel mondaná. Eltelt az öt év (nem évismétlés miatt, kéttannyelvűben van egy plusz esztendő), sok mindenre jó emlékként emlékszem vissza, sokra rosszként. Nagyon rosszul kezdődött, és az sem segített, hogy az egészségügyi gondjaim miatt távolságtartó, néha konfrontatív voltam és csak nehezen találtam meg a közös nevezőt sok emberrel. Nem voltam a bulizós fajta, nem ittam egyáltalán 19 éves koromig, nem voltam semmilyen klubnak vagy suli utáni plusz foglalkozásnak a tagja, hacsak a pingpongasztal hódolóit nem vesszük ide. Közeli baráti kapcsolatokat nem sikerült kiépítenem, ami főleg az én hibám, önbizalom nélkül ez bonyolultan megoldható, én pedig pláne nehezen nyíltam meg új emberek felé. Ekkor próbáltam meg egy picit más közegben megtalálni azt, amit az osztályban nem nagyon tudtam, ez pedig az online chat volt. Hónapokon keresztül majdnem minden este fent voltam a gyaloglo oldalán, főleg a kvízszobában, ahol gyakran én is csináltam esténként két negyven kérdéses kvízt. Vagy a Tanulószobában, ahol a betévedő embereknek próbáltam meg segítséget találni a neten.

Mivel apám, amint hazajöttünk New Yorkból, felmondott a Külügynél, egy kis családi vállalkozásba kezdtünk bele. Még kint voltunk az utolsó hónapokban, amikor meghívták a szüleimet egy termékbemutatóra, nagy teljesítményű iratmegsemmisítő gépek is szerepeltek a programban. Apám elkezdett utánajárni a dolognak: idehaza egyetlen cég volt, ami ezt intézte vállalkozási szinten, az pedig maga az állam volt. Mivel észlelte belső körökből, hogy az EU-s csatlakozás küszöbén jönni fognak új környezetvédelmi iniciatívák, meg akarta ragadni az alkalmat. Vásároltunk egy százhúsz kilós iratmegsemmisítőt, és jött az is velünk haza Amerikából. A nagyobb dolgaink java része konténerben jött hajón, pár héttel azok után, hogy hazaértünk. Volt egy Dodge kisbuszunk, amit nagyon szerettem, rengeteget utaztunk vele tökéletes kényelemben, tágas volt, otthonos és megbízható. A háromrészes bőr ülőgarnitúra teljes mértékben belefért, úgy kellett beállni a konténerbe vele, hogy a sofőr utána az ablakon keresztül tudott csak éppen kimászni. Rengeteg doboz emlék töltötte meg a vasszörnyet, amikor megérkeztek a tengeren túlról, napokig bontogattunk ki mindent. A házunk amúgy is olyan volt mindig, mint egy kulturális svédasztal. A szüleim hat évet éltek a hetvenes években Líbiában, utána ötöt-ötöt Pekingben és Prágában, négyet New Yorkban, közben meg voltak utazások ide-oda (a diplomataútlevél csodás dolog volt akkoriban). Porcelánok, dísztárgyak, faliszőnyegek, rengeteg, de rengeteg könyv. A ház, ahol éltünk, a kevesek által ismert, de gyönyörű panorámát kínáló Balogh Ádám szikla és a Pasaréti tér között félúton, egy meredek hegyi zsákutca legvégén, hatvan-hetven éve még egy erdő része volt, anyai nagyapám, akit nem ismerhettem, ott volt erdész. A kis erdészlak, ahol nagymamám élt, a születésem előtt egy évvel lett kiegészítve egy háromemeletes házrésszel, szüleim úgy tervezték meg, hogy mindhárom testvéremnek legyen benne külön kis lakrésze, amíg ki nem repülnek a fészekből. Amikor jött az én gólyahírem, a garázs fölé építettek még egy szobát, annak a finanszírozására meg kellett válni egy Líbiából hazahozott valódi perzsaszőnyegtől. Anyu ide született, és imádott itt élni, ez volt az otthonunk, akárhol is voltunk a világban. A hamvai egy részét is itt földeltük el, a hegyre felmászó, teraszos kert legfelső szintjén. Itt ráláthat a János-hegyre, ahogy mindig is szerette. Anyu nem akart elköltözni ebből a házból, még ha tetemes költségeink is voltak vele. Talán szerencse, hogy nem érte meg azt, hogy el kellett adnunk és kiköltöztünk onnan, ami csaknem kilencven évig a családunkhoz tartozott. Nem vagyok benne biztos, hogy én valaha fogom azt érezni egy lakással vagy házzal kapcsolatban, hogy az az új otthonom.

Megalapítottunk tehát egy családi vállalkozást, beszereztük a gépparkot és a garázsból kiindulva elkezdődött a potenciális ügyfelek felkeresése. A gimi alatt is nagyrészt itt töltöttem a szabad óráimat, élveztem a munkát, bármennyire monoton és fárasztó volt néha. Egyre jöttek a megrendelések, szerencsére többen felfedezték, hogy sokkal jobb, egyben biztonságosabb érzés újrahasznosítással megsemmisítésre küldeni az irataikat, mint elégetni vagy egyszerűen kidobni. A nagy fordulópont a 2002-es választás volt, amikor az összes önkormányzatnak egy hetes határidőt szabtak a szavazólapok megsemmisítésére, erre pedig nem hogy a kisebb vidéki, de a fővárosi kerületek sem voltak felkészülve. Ezen az egy héten nem sokat aludtunk, kerületről kerületre jártunk az akkor már két iratmegsemmisítő gépünkkel. Lehetett látni a pánikot mindenki arcán, ahogy az önkormányzatok vadul elkezdtek kis teljesítményű, irodai zúzógépeket beszerezni és minden hivatalnok lázasan etette az egyre lefulladó, percenként pár lapot megemésztő, ócska kis gépeket. Megérkeztünk valahova, pár óra alatt hárman szüleimmel, összeszokott munkamenetben kivégeztük a teljes mennyiséget, pakoltunk és mentünk tovább a következő kerületbe. Ez az érdekes helyzet utána több évre kiható bizalmat és megbízási szerződéseket hozott magával, nekünk nagy kezdőlöketet adott, és azt vettük észre, hogy pár év alatt tucatnyi hasonló profilú cég kezdett megjelenni a piacon. Gyógyszertárak, tervezői és ügyvédi irodák, nagykövetségek, önkormányzatok, Neckermann fiókok, MTI, minisztériumok. Apám diplomáciai háttere garancia volt a bizalomra. Mi számoltuk fel a Pannónia Stúdió egyik raktárát (milyen fájdalmas volt az eredeti vázlatrajzokat, festett háttereket és karaktermodelleket megsemmisíteni...), a Duna TV központját, a Sony gödöllői gyárát (ott egy hónapot voltunk összesen, mire végeztünk mindennel). A géppark egyre bővült, köztük egy böhöm 800 kilós ipari megsemmisítővel, amiből egyetlen példány volt az országban. Tíz céges kocsit elfogyasztottunk, kétszer költöztünk be egy nagyobb raktárépületbe, de a munka pepecselős részét főleg otthon csináltuk, ez pedig nem volt más, mint a válogatás. Mivel papírtípusonként kilónként negyves forintos eltérés volt a zúzalék átvételekor, érdekünk volt, hogy minél tisztább anyagot adjunk le. Ezt én nagyon szerettem csinálni, napi 16 órákat eldolgozgattam, felkelés után lementem a garázsba vagy az udvarba, szólt a zene, a lábamnál szuszogott a kutya, a cseresznyefán csicseregve figyeltek a madarak, békésen megvoltunk egész nap. Néhány alkalmazottat vettünk fel az évek során, akik változó intenzitással, de nagyrészt megbízhatóan dolgoztak. Egyszer nyáron a szüleim épp kirándultak valamerre, én pedig vízitúrán voltam, amikor az egyik alkalmazottunk, egy kisgyerekes romániai magyar hölgy, hogy, hogy nem, benyúlt a zúzógép kései közé. Hónapokon keresztül becsületesen dolgozott, kapott jutalmat, viszont a gépekhez nem szabadott nyúlnia, ő szintén a papírok válogatásával volt megbízva. Épp akkor merült fel, hogy bátyám hazajön (ő kint maradt New Yorkban, miután mi hazajöttünk) és beszáll ő is a cégbe - gyanítjuk, hogy a nő emiatt gondolhatta azt, amit gondolt, félthette az állását. Mivel nem volt senki ott, aki felügyelje (ekkoriban ez fel sem merült bennünk, annyira megbíztunk már benne), nem tudjuk, mi történt pontosan. Az eredmény négy megcsonkolt ujj volt az egyik kezén, amiért, mivel feketén alkalmaztuk problémás jogviszonya miatt, ujjanként három milliós kártérítést kapott. A cégünk majdnem belebukott ebbe a meggondolatlan pénzszerzési kísérletbe, a devizahiteles válság már amúgy is rossz hatással volt mindenre, és a család megélhetését is súlyosan megviselte, éppen hogy ki tudtunk kászálódni a helyzetből. Ez volt az egyik indok, Anyu tetemes kórházi kezelési költségein kívül, hogy pár évre rá el kellett adni a házat, a valós ár alig harmadáért. Avval a nővel azóta nem találkoztam, de remélem, megérte neki azért a pár millióért és egy örök életre megcsonkított kézért.

A gimi alatt is nagyrészt a családi vállalkozásnál dolgoztam szabadidőmben, innen jött a zsebpénzem, amit évekig csak gyűjtöttem, mert túl sok mindenre nem költöttem. Az érettségi előtt időszak sokakkal ellentétben nekem nem tanulással ment el, valahogy nem volt kedvem órákon keresztük magolni, sosem voltam az a magolós típus - a ha valami lényeges, az úgyis megragad elvet vallottam. Kéttannyelvű iskola lévén a tantárgyak egy részét a célnyelven, spanyolul tanultuk, ide tartozott a történelem, a fizika, a földrajz és a matek. Valahogy itt is az irodalomórák voltak azok, amik leginkább megragadták a figyelmemet. Az osztályom szinte legendás Károlyis körökben, ha jól tudom, öt év alatt nyolc vagy kilenc magyartanárt fogyasztottunk el, közülük az elsővel nem is találkoztam, mert akkor még kórházban voltam. Amikor az utolsó időszakban el kellett dönteni, ki miből menne emelt szintűre, nekem a spanyol (ami kötelező volt, lévén kéttannyelvű) mellett az angolra és a magyarra esett a választásom. 2-3 év kihagyásával így kerültem először vissza angolórára, amit sajnos nagyrészt alibiztem, nem vettem komolyan. A célnyelv mellett a melléknyelvem a német volt, amit még annak idején általános harmadikban tanultam fél évig, úgyhogy a gimi alatt egyszerre négy nyelven próbáltam helytállni. A magyar faktos órákat élveztem, csak sajnos általában hetedik-nyolcadik órában voltak és addigra már rémesen elfáradtam, ezt vettem észre a maroknyi másik résztvevőn is, talán nyolcan-tízen lehettünk. Mivel a mai napig nem ittam egyszer sem kávét, minden faktos órát jó hideg vizes arcmosással kezdtem. A tanárnő nagyon szerette Márait, minden óra avval kezdődött, hogy felolvasott valamit a Füveskönyvből. Általában élveztem azokat a könyveket, amik megosztók voltak, a Beszterce ostroma, Moliére és a Candide nekem rettentően bejött, és ahogy robogtunk végig az irodalomtörténelmen, otthon egyre többet kezdtem lapozgatni a klasszikus köteteink között. Úgy emlékszem vissza, hogy a faktos órák, amennyire lehetett, párbeszédes stílusban folytak, a tanárnő megpróbált minél több visszajelzést kapni tőlünk egy-egy mű kapcsán. Az érettségi előtt pár hónappal viszont az egyik osztálytársam konstatálta, hogy sehogy nem állunk még a felkészüléssel, és itt volt is egy kis sértődés, kavarodás, tanárváltás, az utolsó szakaszban másik tanárnál végeztük el a faktot. A félelmek beigazolódtak, számomra teljesen felfoghatatlan módon a csoportból nekem lett a legjobb az emelt írásbelim hatvanvalahány százalékkal. Világirodalomban jó voltam, de a magyar írók, költők terén már gondok voltak, főleg, mert annak a nagy része az általános iskolás ismeretekre épült, ami nekem kimaradt annak idején. A szóbelin meg is szívtam, kihúztam talán Kosztolányitól egy tételt, és elkezdtem sorolni azokat a verseket és gondolatokat, amit fakton betanultunk erről a témáról. Jött a hideg zuhany, a vizsgabizottság a négyből három versre azt mondta, hogy ezek nem is ahhoz a témakörhöz tartoznak, javasolták egy újabb tétel kihúzását (addigra a nyelvtani részt már elmondtam, azt is meg kellett ismételnem). Úgy emlékszem, itt már szerencsém volt, talán Kertészt húztam és sikerült valamennyire mentenem a helyzetet - csak nem annyira, amennyire kellett volna. Pontosan úgy mérték ki, hogy a négyesről lecsússzak és hármast kaptam végül. Úgy hírlik, hogy abban a gimiben, ahol nekünk volt a magyar emelt vizsga, nem szerették annyira a mi sulinkat, és ezt a rivalizálást az érettségizőkön vezették le. Nem tudom, mennyi az igazságalapja, de az évfolyamelsőnk kiakadt, mert nála is érdekes húzások voltak.

A spanyolórák tetemes túlsúlyban voltak az első évben, heti 18 tanóra, minden másból csak szintentartás, elvégre úgy kellett megtanuljuk a nyelvet, hogy utána több tantárgyat spanyolul tartottak. Az osztályt három karéjra osztották, én, amikor végre visszatértem a kórházból, bekerültem az egyik harmadba, ahol csak egy srác volt rajtam kívül. Most szerintem szinte ülésrend szerint fel tudnám sorolni, kik voltak ott abban a tizenkét fős csoportban, pedig ennek már húsz éve. Nehezen éreztem az órák ritmusát, sokszor csak kapkodtam a fejem egy-egy, a többiek által már unalomig ismételt nyelvtani szabály miatt, és még mindig hoztam magammal a mexikói spanyolos kiejtésemet, néhány alapvető dologban eltérő szókincsemet. Azt hallottam vissza utólag, hogy a háromból a mienk volt a leggyengébb csoport, részben a tanárok miatt, ezt igazából nem tudom hogyan összehasonlítani. Pár bevillanó emlékképen túl nem is nagyon tudom felidézni ezt az első évet, túl sok új dolog volt, amit meg kellett szoknom. A spanyol nyelvű órák közül a matek volt, amit a leginkább megszenvedtem. Immáron harmadik nyelven kellett a különböző szakkifejezéseket tanulni, és ami nekem, főleg az amerikai alapozás után, nagyon nehéz volt, az a rengeteg elmélet. Egy olyan tantárgyban, ahol mindenkinek rendelkezésére áll számológép, függvénytábla és fogalomtár, fejből kellett, betűtévesztés nélkül többsoros meghatározásokat felmondani - mindezt úgy, hogy gyakran nem is értettem, mi az, amit be kellene biflázni, pláne nem tudtam alkalmazni gyakorlatban. Az osztályfőnökünk szintén matektanár volt, egy nagyon érdekes, összetett ember, akit sajnos néhány éve elveszítettünk. Sosem tudtam kibogozni emberileg, de szerintem mindenki másnak is beletört a bicskája. Rendkívül szeszélyes módon tudott hangulatot váltani, mindig okozott meglepetéseket. Osztályfőnök léte ellenére valamiért távolságtartó volt velünk szemben, osztályfotókon sem vett túl sokszor részt, a bankettünkre úgy emlékszem, végül el sem jött. Sajátságos humorral, néha felbőszült, de félelmetesen csendes haraggal tudott operálni. Különös módon pikkelt azokra, akik matek faktosok voltak, egyikőjük szinte minden alkalommal felelt a táblánál, amikor arra került sor. Ekkor a táblának háttal ülve várta az egyenlet fejtegetését, és pontosan tudta, mikor ejt hibát a felelő, akkor fordult csak hátra. Az utolsó alkalom, amikor találkoztam vele, egy öregdiák találkozó volt, érettségi után pár évvel. Épp megérkeztem és nézegettem a kirakott kollázsokat, és észrevettem, hogy megpróbál sietősen távozni. Pont elkaptam a kijáratnál, beszéltünk röviden, viccelődös kedvében volt, pillanatok alatt felsorolta azokat az embereket az osztályból, akikkel jóban voltam, megkérdezte, mit és merre csinálok, utána egy utolsó mosollyal sietősen elköszönt és sok szerencsét kívánt az életemhez.

Szintén emlékezetesek voltak a töriórák. A tanárnő általában az óra elején leült a helyére és elkezdte felmondani a tananyagot, nem mindig tudtam eldönteni, hogy fejből vagy jegyzetekből. Az óra első perceiben jött egy kicsit a rettegés foka, sosem lehetett tudni, mikor lesz egy röpdolgozat, évente háromszor lehetett felállással jelezni azt, hogy arra a napra nem készült valaki. Ezek után jöttek a megnyugvó vagy pánikkeltő sóhajok, amikor megláttuk, hogy előkerülnek-e a fiókból az A5-ös papírlapok. A tanárnővel, Pénzessel szintén egy öregdiákon találkoztam később, megviselték az arcát az évek, de ő is emlékezett rám és teljesen más hangnemben beszéltünk, mint bármikor korábban. A kínos kategóriába tartozik a biológiaóra, ahol a tanárunknak ugyanaz volt a neve, mint egy volt köztársasági elnöknek. Ha a metoo mozgalom kicsit korábban felüti a fejét, nem vagyok benne biztos, hogy sokáig tanár maradt volna, utólag visszanézve kissé már az undorkeltő kategóriát súrolta a hozzáállása. Nem túl magas, szálkás, kidolgozott testű emberke volt és visszafogott hangerővel operált. Ha felelésre került sor, akkor a lányok megtanulták, hogy egy kis dekoltázs bemutatásával bízva bízhattak egy jobb osztályzatban. Nem voltam ott azon a bizonyos alkalmon, de hallottam azt a legendát, hogy egy osztálytársnőm teljesen összefüggéstelenül beszélt egy másik témáról felelés közben, a tanár pedig kigúvadt szemekkel bámult jóval a felelő arcán délebbre tekintgetve, fel sem tűnt neki, hogy mit kellene hallania. Ő vezette a gimis kenutúrákat, előszeretettel mutatta a saját karizmait az emberi test izomzatáról szóló fejezeteknél. Annyi biztos, hogy velem nem igazán kedveltette meg a tantárgyát. A kémiára sem szánnék túl hosszú beszámolót, a tanárnő annyira sótlan volt nekem és a tárgyat is olyan... tárgyilagosan tanította, hogy nem sok mindent tudnék felidézni már belőle.

Volt két anyanyelvi tanárunk, akik nagyon sok színt hoztak a saját órájukba, Ramón és Isaac. Utóbbi földrajzot tanított, emlékeim szerint extremadurai volt és állandóan elharapta a szavak végét, hozzá kellett szokni a kiejtéséhez, de rendkívül jókedélyű, szinte szende előadásmódja volt mindig - mint aki nem feltétlenül tanárnak hivatott, de mégis kedveltük nagyon. Ramón viszont legendás volt, ő a fizikát tartotta. Felismerte azt a tényt, hogy egy humán beállítottságú gimnáziumban nem a fizika az elsődleges tantárgy, amivel mindenki el lesz foglalva, így igyekezett úgy hozzáállni az órákhoz, hogy élvezzük a részvételt, de azért jegyezzük meg a fontos összefüggéseket. Dolgozatírásnál volt egy különleges ceremóniája. Kiosztotta a lapokat, utána komótosan elsétált a büfébe a kedvencéért, egy túró rudiért. Visszaandalgott, feltűnően és az egész lapot kihajtva elkezdett olvasni egy lepedőnyi újságot. Majd pár perc elteltével körbement, megtalálta mindenkinél az elrejtett puskákat, elolvasta őket, a jobban megírtakat megdicsérte, újra kiosztotta őket és visszaült a székébe. Szerintem a lányok nagy része szerelmes volt belé. Az egyik dolgozatnál kitalálta, hogy plusz pontot ér az, ha valaki tudja, mi a kedvenc focicsapata. A lányok aggódva néztek körbe, annyit tudtunk róla, hogy madridi, de nem a királyi gárdának szurkol, úgyhogy valaki benyögte az Atléticot, amit aztán mindannyian be is írtunk a plusz pontért.

Ugyebár alapvetően a spanyol volt itt a fő nyelv, ezen túl az angol és német közül lehetett még választani. Így én újra nekiveselkedtem a németnek, a tanárnő egy kissé régivágású, poroszos rendszerben hitt, de talán pont emiatt sokat sikerült tanulnunk tőle. Nagyon emlékezetes volt egy karintiai buszos tanulmányút, amit a tankerület szervezett a németeseknek. Voltunk úgy heten-nyolcan a németesek közül az osztályból, akik részt vettünk benne. Egy gyönyörű, tó melletti szálláson voltunk, bejártuk Klagenfurtot és környékét, egy cseppkőbarlangot, a Minimundust, szerpentines hegyi utakat, talán egy helyi iskolában volt pár foglalkozás, amin részt vettünk. Egyáltalán nem voltam az a kihágós típusú tini, nem ittam, nem cigiztem, nem jártam el bulikba, úgyhogy picit furcsa volt kvázi kívülállóként benne lenni egy ilyen közegben. A többiek becsempészték este valamelyik közös szobába a sört-bort, és nagyban ment a kentezés. Nagyon úgy él az emlékeimben, hogy emeletes buszon utaztunk, ami hatalmas élmény volt, én korábban nem jártam olyanon - bár a hegyi kacskaringós utakon félelmetes volt az elején utazni. Hozzánk csapódott egy lány az eggyel alattunk levő évfolyamból, Melinda, akire külön tudnék szentelni több bekezdést. Bemelegítésképp annyit el kell mondanom, hogy volt egy osztálytársam, aki abban a pillanatban megtetszett, hogy a gimi első napján megláttam, és utána évekig nagyon kedveltem, de mindig túl gyáva voltam ahhoz, hogy ezt nyíltan kimutassam. Idővel ez persze kitudódott, engem is cikiztek érte, gyanítom, hogy őt is. Évek óta gondolok arra, hogy egyszer beszélgetnem kellene vele négyszemközt és elnézést kérni azért, hogy ez kellemetlenségeket okozott neki, akár húsz év távlatából is. Csak egy félénk, bizonytalan, alacsony önértékelésű, kiskutyaszerelemben szenvedő fiatal srác története egy olyan lánnyal, akivel félt szóba elegyedni. Még bőven ebben a rózsaszín ködös révületben voltam az osztrák kirándulás idején, amikor megjelent a színen Melinda. Aranyos, visszafogott, csicsergő természet volt, szerintem pont olyan, aki illett volna hozzám annak idején. Ebben az idealista korszakban viszont úgy bántam vele, mint egy sima baráttal, amikor, utólag, nyilvánvalóvá vált, hogy ő többet akart volna, és az lehet, hogy egy több éves szilárd kapcsolat alapja is lehetett volna. Nem volt túl népszerű az osztályában, talán már az első nap megkérdezte, odaülhet-e mellém a buszon. Amennyire emlékszem, bele is olvadt picit abba a pár napos összeverődött társaságunkba. Később, már a suliban történt, hogy volt egy lyukas órám napközben, és a bejáratnál a dobogókon üldögéltem egyedül, amikor megjelent és szinte repesve az örömtől odaült mellém, azelőtt csak ritkán futottunk össze a folyosón. Csicsergett szokása szerint, jól elbeszélgettük az időt. A suli úgy van kiépítve, hogy a nagy központi aulában van a dobogó, ahol ültünk, amire remek rálátást nyújt az emeleti folyosó. Onnan árgus szemmel figyelt Melinda pár osztálytársa, egy kicsit Mean Girls beütésű lányhármas, akik gyakran megjelentek a pingpongasztal körüli szedett-vedett menázsban. Meg is környékezett az egyikőjük, az alfa, és mondta, hogy látta, Melindával nagyon jót beszéltünk. Már nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam, de lehet, félreérthető volt, lehet, hogy csak bele akart magyarázni valamit. Másnap Melindával összefutottam a folyosón, de akkor nem mosolygott, hanem sírós szemmel megjegyezte, hogy nem esett jól neki, amit visszahallott. Mint kiderült, az átadott "üzenet" annyiból állt, hogy szerintem ő egy szószátyár csajszi, akinek be nem áll a szája. Ez így kicsit letaglózott és próbáltam kimagyarázni magamat, hogy erről szó sem volt, valami gonoszság lehet ebben a dologban. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt ott és akkor elhitte, de azért bízom benne, hogy ennél jobban ismert. Ahogy teltek a hónapok (ez szerintem már az érettségi évem lehetett), eljött a szalagavató ideje, ahol tradíció, hogy a végzős osztályoknak ad egyenajándékot egy-egy ember az alattuk levő évfolyamből. C-s volt ő is, én is az voltam, nem meglepő, hogy tőle kaptam a csomagot (vagy magát a szalagot? nem is emlékszem már). Aztán valahogy elkerültük egymást az utána levő hónapokban, és már fogalmam sincs, hogy esett meg, de az ő szalagavató báljukon ott voltam, és valamilyen hivatalos meghívás biztosan volt, mert egy csokorral készültem, amit elpirulva, puszival fogadott. A további részletekről megint csak hiába firtatom a memóriámat, egyszerűen nem tudom felidézni, mi történt. Kétszer találkoztunk azóta, mindkétszer teljesen véletlenül. Egyszer az Astoriánál jött szembe, de épp rohant, alig egy gyors köszönésre futotta. Utána pár évvel pedig egy 14 órás műszakról jöttem épp ki holtfáradtan, és a Lehelnél úgy döntöttem, hogy lesétálok a Nyugatiig. Akkor történt, hogy egy változó jelzőlámpájú gyalogosátkelőnél majdnem leléptem félálomban egy elszáguldó kocsi elé, mert csak a zebra feléig tartó lámpát néztem. Ott akkor felébredve a sokkból és a halálközeli élményből sétáltam végig a Westenden, amikor hirtelen a nevemet hallottam. Egy kolléganőjével volt ott, pár percig beszéltünk, de olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam kommunikálni. Mondtam neki, hogy próbáltam megkeresni közösségi oldalakon (elég ritka családneve van), de sehol sem találtam. Mondta is, hogy álnéven van fent, szerintem említette is, de annyira zokni volt az agyam, hogy nem írtam fel. Elköszöntem tőle, megpróbáltam nem beleütközni a kirakatokba és azóta, ennek már vagy hat-hét éve, nem találtam nyomát. Melinda az egyik olyan ember, akit nagyon sajnálok, hogy annak idején elszalasztottam, kíváncsi lennék, mi van vele azóta.

A vízitúrák is különleges emlékként élnek bennem. Négyszer voltam összesen, kétszer a Tiszán, kétszer a Mosoni-Dunán. A biológiatanárunk szervezte, általában az osztályból volt mindig legalább 5-6 ember, aki részt vett, amikor én is voltam. Az egyiken Rajkától kiindulva mentünk végig a Mosoni vadregényes, örvényes, sebes folyású és szűkös vizén Győrig, a másikon pedig Tiszabecs és Tokaj között az álmosítóan mozdulatlan Szőkén, ott tényleg kellett hajtani az evezőket, ha be akartunk érni a következő állomásra. Sátrat, hálózsákot, minden cuccunkat nagy káposztás hordókba csomagoltunk, nem volt velünk kísérőkocsi, úgyhogy mindennek el kellett férnie egy négyfős kenuban, az evezős emberekkel együtt. Az égető nap, a szúnyogok és bogarak, a kemény fapados ülések, a sokszor végeláthatatlan kilométerek mindig tropára vitték az egészségünket, de pont így élveztük. Ahogy akkortájt mondtuk, egy vízitúrára kell két nap rákészülés és két hét kipihenés, amíg visszaszokunk a kényelemhez, az ágyhoz, a normális ételhez, a légkondihoz. Esztétikailag talán az volt a legjobb, amikor két lánnyal voltam egy kenuban kormányosként a Tiszán - a legcsendesebb szakaszokon egyszerűen beraktam a csónakot a folyó közepére, sapkát a szememre húzva hátradőltem, a két lány előttem sellőként kiterülve napozott, és jólesően pihentünk. Fél órával később felnéztem, picit kivitt minket a minimális sodrás a part felé, visszalapátoltam magunkat középre, és folytattuk a pihenést. A Tiszán volt szintén a kilenchajós katamaránunk, amikor párhuzamosan haladva összefogtuk szinte az összes kenut, a két oldalsó páros evezgetett, a belső többi pedig mindenféle más programot választhatott: alvás, úszás, lekvároskenyér főzés, napi fontos hírek felolvasása a Blikkből és párkapcsolati tanácsok a Cosmóból. Ugyanitt történt, hogy elhaladtunk egy legelő mellett, és néhány tehén hasig besétált a vízbe, köztük szlalomoztunk el. A Tisza szépsége itt mutatkozott meg a leginkább, rendkívül élveztük. Egyedül az utolsó, befejező rövidke szakaszon húztuk meg tényleg az evezést: Gergelyiugornya határa mellett egy part menti füves területen vadkempingeztünk, és ha valaki túl sokáig bajlódott a sátra cipzárjával, akkor könnyen megeshetett, hogy békákkal és tücskökkel aludt egy ágyban. Innen mindenki igyekezett korán elindulni, a szórakozási lehetőség kimerült annyiban, hogy sátrak között kommunikálva beszélgettünk, és siettünk átérni Tokajra, ahol aztán a hajók leadása után következhettek a helyi borospincék. A Mosonin teljesen más volt a hangulat, a gyors sodrás és a veszélyes örvények mindig megnehezítették a dolgunkat, és míg a Tiszán általában voltak homokos partszakaszok, ahol könnyen ki lehetett kötni, itt ez már sokkal nehézkesebb volt, stégekre vagy fákra kellett felmászni úgy, hogy egy ember mindenképp kapaszkodjon a hajóba, különben úszhatunk utána. A Mosonin, talán a második napon történt egy csúnya borulásunk is, épp én kormányoztam, az előttem ülő széles vállától pedig nem láttam meg egy vastag faágat, ami épp hogy kilógott a vízből. A faág, szerencsétlenségünkre, nem csupán egy úszó faág volt, teljesen elkapta a kenunkat és oldalra borultunk, több száz méteren át sodródtunk a vízen, mire sikerült valahol kiszállnunk és vízmentesíteni a hajót. Útközben a sötét vízben engem mellkason talált egy láthatatlan faág, amitől jól be is szorult a levegő. Szinte csoda, hogy mindegyik hordót és evezőt meg tudtunk tartani, csak egy törülközővel lettünk szegényebbek, amit elnyelt a víz. Akármennyire van egész nap a vízen az ember ilyenkor, a lezúduló eső mégsem tud jól esni, ezt is megszenvedtük párszor - pláne, hogy a hőmérséklet is lecsökkent és dideregve, átfagyva próbáltuk utána a nedves füvön a sátrainkat felállítani és legalább egy váltás ruhát szárazon tartani. Dombrádnál egy lankás terület alatt elterülő réten ütötte fel a kempinget a hetven-nyolcvan fős társaság, estére kaptunk egy hatalmas vihart. A szerencsésebbek nem áztak be, páran viszont annyira rossz helyre szorultunk a sátorral, hogy pillanatok alatt ellepett minket a lezúduló víz. Szerencsére pár száz méterre ott volt a lakott rész, a fontosabb dolgokat összegyűjtve bemenekültünk a lábasházak alá, én például egy pingpongasztal alatt éjszakáztam aznap este. A Mosoni-túra kezdőpontja Rajkán volt, majdnem a határnál, a kempinghelyszín és a folyó kezdete pedig jó 4-5 kilométerre volt egy kivilágítatlan úton a falutól. Ketten bevállaltuk, hogy hajnalban besétálunk a helyi boltba, felvettük mindenkitől a reggeli bevásárlólistát, és útnak indultunk. Az odafele vezető út már fárasztó volt, pláne úgy, hogy előző este kétszer is megtettük már, visszafele a kapatosabb emberekre figyelve, be ne dőljenek a kukoricásba. Kifosztottuk a pékséget és indultunk vissza, nyújtogattuk a likeolós ujjunkat, hátha valaki ad egy fuvart. Szerencsénk volt, megállt valaki, egy helyi határőr. Beültem hátulra, az ülésen mellettem egy vadászpuska ült, a sofőr pedig nyolcvannal száguldott végig az úton, közben a rádiót babrálta és mesélte az életét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az arcunk szép fehér legyen a közelgő leégés előtt.

Az utolsó gimnáziumi év emlékei kavarognak a fejemben. Jóval kevesebb óránk volt már, mindenki az érettségire készült, egyetemi nyílt napokra ment, gyakoroltuk a szalagavatós táncokat. Három emelt szintű vizsgát vállaltam be, magyart, angolt és spanyolt, emellett töriből és matekból is spanyolul vizsgáztam. A magyar érettségi ugye kissé katasztrofálisan sikeredett, az angollal szerencsére nem volt gondom. Mivel soha nem tanultam angol nyelvtant, és a feladatok egy részében az kellett, nem sikerült maximális pontszámot elérnem az írásbelin, talán 89% lett így. A szóbelire enyém volt az utolsó előtti időpont, nyugodtan üldögélve várakoztam, míg behívtak pár embert a terembe - mindig kellett legalább egy másik vizsgázó a terembe, hogy ne lehessen visszaélés. Végighallgattam a másik két ember kissé nyekegő vizsgáját, majd húztam én is egy tételt, felnéztem, és megkérdeztem a vizsgabizottságot, kezdhetem-e - csodálkoztak, mert ilyenkor következett volna egy öt perces felkészülési időszak. Ezt én inkább nem kértem, jól elbeszélgettem velük, az a vizsga végül 94%-os lett, ha nem tévedek. Mivel viszonylag kevés spanyol szakos iskola van Budapesten, ezért azt az érettségit nálunk tartották, ott sikerült összekaparnom egy négyest, sajnos a legelején kihagyott pár hónap itt is meglátszódott. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy a földrajzot is bevállalom középszinten, mert érdekelt a téma, de inkább nem vállaltam plusz dolgot. A spanyol nyelvű középszintű matek érettségi, mint később kiderült, majdnem olyan nehéz volt, mint az emelt szintű magyar nyelvű, úgyhogy itt a halmazoknak és a statisztikának köszönhető, hogy végül négyest írhattak be a bizonyítványomba. A töri, ami szintén spanyolul ment, és ahol volt szóbeli is, nagyobb gondokat okozott. Az Aranybulla (bula de oro) volt a témám szóbelin, és a spanyol tételmagyarázat után kellett egy összefoglalót mondani magyarul is, csak hogy ne legyen annyira egyszerű a dolgunk. Itt is négyesem lett, ha jól rémlik. Utána már viharos gyorsasággal történt minden: bizonyítványosztás, bankett, végső búcsúk: van olyan osztálytársam, akivel azóta, 2006 nyara óta nem találkoztam. Akkoriban jelentkeztem az OKTV versenyre is angolból, és bejutottam a döntőbe. Nagyon bosszantott ott és akkor, hogy milyen hülye indokból nem jutottam előrébb, talán a 16. helyen végeztem. Volt öt szöveg, amit előre kiadtak, ezekből kellett felkészülni. Az egyik arról szólt (a kiemelésből egyértelmű, hogy én is ezt kaptam), hogy Kínában pénzért játszanak fiatalok elfoglalt nyugati emberek online játékos avatarjával, fejlesztik a szintjüket és napokon keresztül mindenféle missziókat és mérkőzéseket vívnak, hogy aztán a továbbfejlesztett karaktereket visszaadják a tulajdonosuknak. És mivel ez a téma rettenetesen távol áll tőlem, nem nagyon tudtam hosszasan beszélni róla. Az érettségi idején volt rendkívül népszerű a Honfoglaló nevű játék is, ami indított egy középiskolai keresztpromóciót: OKPV (Országos Középiskolai Pontszerző Verseny) néven érettségi tantárgyakban mérhették össze a tudásukat gimisek, és tantárgyanként a 20 legjobb meghívót kapott egy végső döntőre. Itt is bekerültem az élbolyba, a döntőt a bankettünk másnapjára, délelőttre tűzték ki. A bankett utáni buliból elég későn értem haza, előtte direkt szóltam otthon, hogy keltsenek fel időben, oda kell érjek majd. Az ébresztőórám persze ilyenkor nem szólt, kezdés előtt fél órával keltettek, hogy gyorsan üljek a gép elé, mindjárt kezdődik. Kínomban kinyögtem, hogy ez nem így működik, ez egy központi helyen lesz megtartva, nem virtuálisan. Úgyhogy attól a lehetőségtől elestem, hogy automatikusan felvegyenek az egyetemre. Szerencsémre a viszonylag jó érettségi eredményem és a két felsőfokú nyelvvizsga elég volt ahhoz, hogy így is meglegyen a maximális pontszámom a felvételinél - még a vészmegoldásként másodikra beírt szabad bölcsészet alapszakra is bekerültem volna.

Annyit már tudtunk az érettségi tételek kihirdetésekor, hogy nekünk már új felsőoktatási rendszer lesz érvényben, az a bizonyos bolognai felvágott. Nekem ez végtelenül szomorú hír volt, mert így megszűnt létezni az a szak, amire jelentkezni szerettem volna, az amerikanisztika. Azaz nem megszűnt, hanem beolvadt az anglisztikába. És mint ahogy a nagyobb hal bekebelezi a kisebbet, itt is a kevésbé populáris szak járt rosszul. Az amerikanisztikások másodpolgároknak számítottak az angol szakon belül, és ez rengeteg ember életét és tanulmányait megkeserítette, így az enyémet is. Pedig kevés ember volt, aki annyira izgatottan, lelkesen várta az egyetemet, mint én. Ekkor még a maximum 144 pontos felvételi rendszer volt érvényben - épp a Mosoni-Duna túra végén voltunk Győrben, amikor elkezdtek csilingelni a telefonok a felvételi eredményekkel, ott tudtam meg én is, hogy bejutottam. Apám, hűen önmagához, azt állította, hogy én a maximális 144 pontommal nem fogok bejutni egyetemre - azt, hogy ennél több pontom nem is lehetett volna, már nem annyira akarta elfogadni. Gyerekkoromban többször is voltam az ELTE-TáTK által szervezett nyári táborokban, ahova legtöbbször a Gólyavártól indultak a buszok. Szüleim kikísértek és mondták, hogy ez az ELTE bölcsészkar területe, én pedig válaszoltam, hogy akkor lehet, egyszer majd én is itt fogok tanulni - ez biza bejött. Lelkesedésben nálam tényleg nem volt hiány, féltem is az egésztől, de hihetetlenül vártam. Filmekből, sorozatokból láttam példákat, ahogy élénk beszélgetések alakulnak ki emberek között, letaglózóan érdekes előadásokat lehet hallani, hosszú évekre szóló barátságok alakulnak ki, ezeket az élményeket akartam én is magamnak. Kár, hogy ennek a töredéke vált be.

Az egész a gólyatáborral kezdődött. Két hónapra voltam ekkor a huszadik születésnapomtól, és nem voltam az a bulizós alkat. Alkoholt csak ritkán ittam, akkor is általában olyan keveset, hogy egyáltalán nem ártott meg. Táncolni nem volt merszem. Bár kint a konzulátusom volt alkalom, hogy mindenféle európai néptáncokat, versenytáncokat tanítottak meg nekünk, de ezt addigra már elfelejtettem, és a saját ügyetlenségemtől tartva inkább nem próbálkoztam reprodukálni őket. A bulizás nálam általában úgy nézett ki akkoriban, hogy messziről figyeltem az eseményeket. Ehhez képest a gólyavonaton (bizony, akkor még volt egy külön vonat, ami a bölcsészgólyákat vitte Zánkára) már nagy volt a buli, szólt a zene, fogytak a sörök és borok. Egy héttel korábban volt az a bizonyos augusztus huszadikai vihar, amikor kint voltam a rakparton - a káoszban és sötétben majdnem kiment a bokám, az Alagútba nem fértem be a többi bezsúfolódott embertől, a buszok nem jártak, úgyhogy a Várhegyet megkerülve hazabicegtem több kilométeren keresztül, csuromvizesen és kissé hepciásan. A vonaton az egyik vagon végén találtam csak szabad helyet, ott állva utaztam végig. Nem volt egyetlen ismerősöm sem, akiről tudtam, hogy ugyanarra az egyetemre, pláne ugyanarra a szakra fogunk járni, így útközben próbáltam új ismerősöket keresni. Nem is emlékszem pontosan, de valahol volt egy online fórum, talán a felvi.hu-n, ahol be lehetett köszönni az új, leendő szaktársaknak. Nézegettem az angolosokat (háromszázan kezdtük el azt az évfolyamot 2006-ban), kiírtam a neveket, próbáltam őket megkeresni iwiwen (bizony, akkor még volt iwiw...), hátha legalább így távolról megismerek pár embert előre - néhányukkal végül egy őrsben voltam a gólyatáborban. A vonaton az első ember, akivel leálltam beszélgetni, egy karmester-szakra jelentkező srác volt, utána pedig teljesen véletlenül belebotlottam egy csillogó kék szemű lányba, aki szintén angolos lesz. Mire leértünk, már sikerült 3-4 másik angolost is megismernem, együtt meneteltünk át a nyári tábori épületekhez. A regisztráció kaotikus volt, eltelt nem kevés időbe, mire sikerült jó sorba beállnom és bejelentkezni. Megkaptam az őrsöm számát, a harmincasét, és elindultam felfedezni a szobáinkat - legalábbis akkor még azt hittem, több szoba lesz. Nem kis meglepetésemre egy olyan ajtón nyitottam be, ami egy hosszan elterülő, első emeleti, 12-14 fős, egy légterű koedukált szobát rejtett, pont szemben a színpaddal. Hamarosan megérkezett a szoba többi lakója is, mutatkoztunk be egymásnak, és benyitott a két leendő őrsvezetőnk, két Tamás (egyikőjük még kifutó kredites amerikanisztikás volt, most az Antall József Tudásközpont egyik vezetője). Mindannyian izgatottan próbáltuk felmérni a többieket, voltak itt mindenféle érdekes emberek. Páran elindultunk körbeszaglászni, megnézni, mi minden van errefelé, közben megismerkedtünk a testvérőrsünkkel is, akik szintén angolosak voltak. Rajtunk kívül még két csupa angol szakosból álló őrs volt, nem hiába ez a legnépesebb szak bölcsészkaron. A kezdeti bemutatkozós játékoknál jobban, közelebbről szemügyre tudtam venni az embereket, már itt lenyűgözött néhány lány. A szőke, vibráló mosolyú Barbi (aznap kora este az ágyon hátradőlve pihentem, felültem és azt vettem észre, hogy épp melltartó nélkül felsőt cserél tőlem két ágyra - azóta megjárta az Amerikai Konzulátust és tudtommal diplomáciai pályára lépett), a hatalmas barna szemű Zsófi (aki sajnos viszonylag korán elhagyta a szakot és azóta nem is láttam egyáltalán), a névmegjegyzős játékban WinchEszterként bemutatkozó Eszti (aki már ekkor nagy Jamie Winchester rajongó volt, és aki közvetetten felelős azért, hogy hét évig Bolyais voltam - de erről majd később). Itt volt az a Petya is, akinél többször aludtam Miskolcon baráti körrel, és aki megismertetett Jamie Winchester zenéjével. Anna és Zoli, akik már ekkor egymásba habarodtak, talán össze is házasodtak, volt egy gyerekük, aztán Zoli otthagyta Annát. Ivett, Ági, egy másik Zsófi. Egy furcsa művészlelkű párocska, akik csak később csatlakoztak és korábban leléptek. Kutatok az emlékeimben, de több emberre most nem emlékszem, a testvérőrsben viszont volt pár olyan ember, akikkel tizenöt évvel később is tartom valamilyen szinten a kapcsolatot. Ott volt még a testvérőrsben Annamari, akivel a vonaton ismerkedtünk meg. Csanád, aki akkoriban egy kicsit magának való cowboynak tűnt. Sanyi, aki a sikításával dobhártyák százait ítélte halálra. István és Marcsi, akik egy kicsit vad párosnak tűntek kinézetre, de később rájöttem, hogy alapjáraton báránylelkű emberek. A másik két angolos őrssel kevesebbet találkoztam, ők valahogy szeparálva voltak tőlünk, pedig ott is volt pár olyan ember, akivel később jóban voltam.

A gólyatábor a legtöbb embernek a bulizásról és ivásról szól - nekem kevésbé, egyik sem volt a fő tevékenységi köröm. Próbáltam minél több embert megismerni, a HÖKösöktől belsős információkat megtudni, melyik tanárokhoz érdemes menni szemináriumra, kinek az órája kihagyhatatlan és kit kell messze elkerülni, satöbbi. A négy első féléves szemináriumból háromnál sikerült is bejutnom olyan tanárhoz, akit mindenképp ajánlottak. Mivel a szobánk pont szemben volt a színpaddal, alvásra esély sem volt, amíg mentek a bulik. A Jött egy felhőt napjában legalább negyvenszer leadták, mindig teljes hangerővel. A korlátot támasztva nézhettük egész nap a lézengő vagy bulizó tömeget, a salsaórákat, a különböző bejelentéseket. Csapatépítő versenyekből persze nem volt hiány, és ahol csapatépítés volt, ott palackürítés is, a két őrsvezetőnk többször volt részeg, mint az őrsük tagjai összesen. Az első este szakadt az eső, én ezt a huszadikai tűzijáték közelsége miatt inkább fedett térről figyeltem. A két legnagyobb esemény persze a sörivóverseny és a szépségverseny voltak. Utóbbin az első két helyezett, nagy-nagy büszkeség szakunknak, angolos lány lett. Az utolsó este már én is lemerészkedtem a tánctérre és beálltam a többiek közé. A bölcsész egy sokszöget ismer, ez pedig a kör, így álltunk be mi is az őrstársakkal együtt. Sok jó és érdekes emlékkel tértem haza, pár nappal később már regisztráció miatt mentem be a Múzeum körútra, és utána jött a campus megismerése.

Az első félévünket még az Ajtósi Dürer soron levő ódon épületegyüttesben kezdtük, abból lett a Dürer kert, most pedig tudtommal megint átalakítás alatt van. Ilyennek képzeltem el a fejemben az északnyugati liberal arts college helyszíneket: faburkolatok mindenhol, hosszan kacskaringó folyosók, mellette egy kollégium, hatalmas udvar ősi fákkal, szemközt egyből a Városliget. Nálunk ekkor még nem a Neptun volt az informatikai rendszer, hanem az ETR, ott kellett többek között órákra is bejelentkezni. Azaz ez volt a terv. Szerencsére pont jókor mentem be körülnézni, és megláttam az egyik kiválasztott szemináriumos órám ajtaján a feliratkozási listát. Gyorsan beírtam a saját nevemet, és a biztonság kedvéért megnéztem a többit is, hogy ott is fel vagyok-e írva. Másnap visszajöttem, a listáknak hűlt helye, valaki teljesen újat rakott ki, persze csak a saját neve szerepelt rajta. Találkoztam valakivel, aki elmondta, hogy a listák semmit sem érnek, ott kell lesátrazni a gyakorlati órák ajtajánál, ha valaki biztos nem akar lemaradni. Akit ismertem gólyatáborból és összefutottunk, azoknak le is adtam a drótot, én pedig nézelődtem tovább, majdnem eltévedve a sok folyosó mentén. Így történt, hogy két órán keresztül ültem egy ajtó előtt, ahol Mark Andrews tartott Academic Writing órát, és a várakozók sora egyre csak nőtt. Direkt megjegyeztük, kik mikor érkeztek, ki után jöttek, hogy ne legyenek viták. Megérkezett a tanár, leszámolta az első tizenkét embert, a többieknek megköszönte a türelmet és betessékelt minket a terembe. Hihetetlen módon megérte a várakozás, Markkal utána hosszú évekig jó kapcsolatban voltam. Ugyanígy szerencsém volt Hargitai Mártával irodalomtudományi bevezetőn, és Király Zsolt nyelvi óráján, egyedül a nyelvészeti bevezetőnél kellett többször variálnom, mire bekerültem valahova. Egyetlen negatívuma volt annak, hogy az angol (és a német) szakosok az Ajtósin voltak, erre pedig akkor derült fény, amikor megláttuk, hogy pár összbölcsész előadás (mint Nádasdy tanár úr nyelvtudományi bevezetője - itt mindig a csilláron is lógtak az emberek, annyian meg akarták hallgatni) a Múzeum körúton lesz, ahol a többi BTK-s szak van - ez jó fél óra tömegközlekedéssel, ami egy zsúfolt napon pont elég a késéshez. A Dürer kávézónak különleges hangulata volt, órákon keresztül el tudtunk ott üldögélni. Bár csak fél évet töltöttünk ezen a campuson, a magunkénak éreztük, ott voltunk nagyon sokan a búcsúztatásán. Hirdettek egy fotópályázatot a zárásra, arra én egy írást küldtem be, amit különdíjjal jutalmaztak is.

A bölcsész bulik a Living Roomban általában csütörtök este voltak, mi is rendszeresen elmentünk rájuk. Ami csak azért volt érdekes, mert péntek reggel volt az angolszász politikai kultúrák előadás, ami kötelező volt minden angol szakosnak. Nekem valahogy sikerült mindig éberen ott ülnöm az első sorokban, főleg az első előadás után döntöttem úgy, hogy ott a helyem. Az előadást az amerikai történelem és közélet egyik legjobb magyar ismerője és szakértője, Magyarics Tamás tartotta, aki volt azóta dublini nagykövet, több kötetet jegyez, és rendszeresen szerepel tévében elemzőként elnökválasztásoknál, fontosabb amerikai eseményeknél. Rendkívül tisztelem őt és a tudását, sokszor csak azért jelentkeztem később egy órára, mert ő tartotta. Viszont nagyon nehezen értik sokan, amit mond - egyrészt halkan duruzsol, másrészt erős akcentusa van (egy louisianai egyetemen tanult), nekem is hozzá kellett szoknom ahhoz, ahogy egyes szavakat kiejt. Ekkortájt kaptam egy jó új laptopot, és mivel viszonylag gyors gépíró voltam, elkezdtem minden órán gépre jegyzetelni az óráit. Részint a péntek reggeli kezdés miatt, részint az előző esti bulik mámora miatt, részint pedig az előadásmód miatt egyre kevesebben kezdtek bejárni és egyre többen kezdték elkérni tőlem utólag az órai jegyzeteimet. Már a gólyatáborban hallottam hírét, hogy az angol szakon, ami messze a legnépesebb a bölcsészkaron, nincs semmilyen támogatott jegyzetmegosztó felület, csak sötét sarkokban, az éj leple alatt cserélődnek a tiltott anyagnak számító papírlapok. Úgyhogy úgy döntöttem, csinálok egyet. Az angoljegyzet pillanatok alatt berobbant a köztudatba, létrehoztam egy gmail fiókot, ahova kategóriákkal ellátva fent voltak az egyes előadások jegyzetei (szerencsére voltak rajtam kívül még balekok, akik megosztották a saját jegyzeteiket), és mindenkinek, aki kért, küldtem jelszavat a fiókhoz. Fénykorában az angoljegyzet elérte a hatszáz felhasználót, több ezer levelem van evvel a címkével ellátva a saját postafiókomban (egyszer már ki kellene törölnöm őket), mert többször is jelszót kellett változtatni, amikor valaki botor módon nyilvános fórumra kiírta a jelszavát. Ami csak jegyzetmegosztással kezdődött, hamarosan továbbfejlődött. A régi kredites rendszerben tanulók is rákaptak, feldobáltak régi teszteket, elemzéseket, tanulmányokat. Amikor beindultak a második félévtől a kötelező olvasmányi listás órák is, akkor elkezdtem vagy felkeresni a legális ebook változatokat, vagy digitalizálni egy-egy, a könyvtárban csak pár példánnyal szereplő könyvet. Végül ez oda torkollott, hogy egyes tankönyveket, amiket nem lehetett elérni, több száz példányban fénymásoltunk le egy kisebb csapattal, a portálon pedig egy minden órára felkészítő nyersanyagmasszát lehetett megtalálni. A furcsaság csak az, hogy ez minden más szakon legálisan, a tanárok részvételével működött éveken keresztül, nem igazán tudom megérteni, hogy anglisztikán miért nem volt ez így. Csináltam ezt a kvázi karitatív munkát két-három évig, és úgy alakult, hogy a saját egyetemi tanulmányaimat veszélyeztette. Az egyik óra fórumán ugyanis valaki beírta, hogy csinált az előadásról jegyzetet és fel fogja dobni az angoljegyzetre. Az óratartó nem volt más, mint Bollobás Enikő, az amerikanisztikai tanszék vezetője, akinél rendszeresen voltam órákon és mindig jelest kaptam, meg volt elégedve a munkámmal. Szóval Bollobásnak feltűnt ez a beírás, és kérdőre vonta azt, aki beírta. Fenyegetőzött mindenféle fegyelmi megrovással, ha nem derül ki, mi ez pontosan, úgyhogy (mivel ismertem az illetőt) odamentem hozzá és elmondtam neki, miről szól ez a portál. Nem hatotta meg, hogy ez egy közösségi együttműködés, és hogy minden más szakon van. Névvel vállaltam a megszervezését, így rajtam csapott le. A dolog pikantériája az, hogy mivel ő volt a tanszékvezető, neki kellett elbírálnia a diplomamunkákat. Ekkoriban terveztem leadni a témámat, amihez rengeteg nyersanyagot gyűjtöttem, külföldről rendeltem hozzá szakirodalmat, több hétnyi utánaolvasás és egyéb munka volt már benne. A Newbery Emlékéremről, az Amerikai Könyvtárosok Egyesületének egyik díjáról írtam volna, amivel a legjobb, fiatalabb olvasókat megcélzó young adult könyveket jutalmazták minden évben, hogy ez milyen hatással volt egyes kötetekre és szerzőkre, milyen fő motívumok jelennek meg általában a díjazott könyveknél, mi az utóélete a díjazásnak stb. Leadtam a témámat, elolvasta, húzta a száját, és mondta, hogy ez neki nem tetszik. Az volt az indoka, hogy azért, mert nem szigorúan része a tanulmányainknak (hadd ne mondjam, volt olyan, aki a valóságshowkról írt elemzést). Mondtam neki, hogy rendben, de én nem szeretnék egy ezredik Hamlet-elemzést írni. Erre annyi volt a válasza, hogy akkor írjak egy ezeregyediket. Néztünk egymásra, és nem nagyon tudtam erre mit mondani. Pár nappal korábban még megdicsért, mert egy Paul Auster kötetben olyan összefüggést fedeztem fel, ami neki eszébe sem jutott. Annak a diplomamunkának a csontváza azóta is egy fiókban van eldugva, talán egyszer megírom. Sokszor próbáltam már meggyőzni magamat, hogy kínomban írjak meg valami alibi szakdolgozatot és adjam le, hogy az a k*rva diploma legyen végre a kezemben, de sosem tudom rávenni magamat a keserűség miatt. Az angoljegyzetet mindenesetre utána nem sokkal átadtam egy csapatnak gondozásra, és szép lassan kimaradoztam az egyetemről. Egy évvel később még visszamentem az utolsó államilag támogatott félévemet kihasználni, de Bollobás irodájának a közelébe sem mentem, inkább bejártam filmes órákra.

Lelkesedésből nálam nem volt hiány az egyetem kezdetén, szívemen viseltem azt, hogy a legtöbbet hozzuk ki mindenből. Ahány közösségi eseményre lehetett, arra mind elmentem, de legtöbbször csalódottan konstatáltam, hogy pár lézengő ember volt csak. Hiányzott az, amit elképzeltem az egyetemi légkörről, a vitaestek, a közös gondolkodás, az igény a kulturális programokra. Amikor volt egy érdekes előadássorozat és több ismerőst megkérdeztem, megy-e rá, mindig az volt a válasz, hogy nem, majd legközelebb. Csak az a furcsa, hogy általában nem volt legközelebb. Az alkalmakat ki kellett volna használni. Berúgásra, bulikra mindig volt idő. Egy ideig mondogatták nekem, hogy menjek el HÖKösnek vagy legalább a szakos hallgatói érdekképviseletbe, de egyikhez sem volt túl sok kedvem, én inkább a haszonélvezője akartam lenni annak, hogy szerveződnek programok, a politizáláshoz, felsőbb körökkel való vitázásokhoz nem volt hangulatom. Amikor az első félévünk végén átköltözött az angol és a német szakpáros a Dürerből a Trefort kertbe, a frissen felújított, szinte kórházi fehérségbe öltözött, túl modern, csupasz vakolat és műanyag épületbe, akkor elveszítette az egyetem a varázsát, kicsit kezdett már olyan lenni, mint egy börtön. Nem volt meg az a bensőséges érzés, hogy ha valaki szembejön a folyosón vagy az udvaron, az valószínűleg egy szaktárs, mert átjáróház volt az egész. Nem volt közösségi terünk, a harmadik és negyedik emeleti picike aulában volt pár fotel, de ezen kívül nem volt sehol egy hely, ahova félre lehetett pár emberrel húzódni beszélgetni. Az étterem a földszinten is inkább a szomszédos irodaház dolgozóit szolgálta ki - amikor megnyílt a Könyvtár klub a pincében, rövid ideig azt hittem, ez legalább a mienk lesz, de oda is egyre több külsős ment be, a beltéri dohányzás tiltásáig pedig kibírhatatlan volt a füst. Mind a négy emeletnek ugyanaz volt az alaprajza, nem lehetett sehol sem egy jót eltévedni. A közösségi programoknak sem volt így helye, zsúfolt volt az egész, és így még annak a pár embernek is elment a kedve a részvételtől, akik amúgy szívesen eljártak.

A másik nagy negatívum, amit éreztem, az a BA-s rendszerben tanulók elleni sztereotípiák. Mivel mi voltunk az első bolognais évfolyam, egy olyan rendszerrel néztünk szemben, ami még nem volt felépítve. Nem volt meg az alapkoncepció arról, hogy az öt évet felölelő kredites rendszerhez képest itt miként fog felállni egy hároméves alapképzés. Talán elég annyit mondani, hogy abból a háromszáz emberből, aki velem együtt kezdte az évet, összesen úgy harmincan tudtak végezni három év alatt, ahogy kellett volna. És ez minden tekintetben egy siralmas eredmény. Mivel a minor (mellékszak) rendszer még nem volt kiépítve, sokan már az első félév kezdésekor lemaradásban voltak, mert nem tudták felvenni a szükséges órákat, amire majd a többi ráépül. Volt egy ígéret arról, hogy aki nem akar minorszakot, azoknak lesznek specializációk a saját alapszakjukon belül, de ez sem kezdődött el a második évünk végéig. Az egymásra épülő órák egyik hátulütője az volt, hogy nagyon könnyen ki tudta golyózni a rendszer az embert a lehetséges folytatásról. Senki sem tudja, miért, de kitaláltak egy lutri szisztémát, már nem is tudom, mi volt a fantázianeve, ami abból állt, hogy egy órára jelentkezők között véletlenszerűen kiválasztja azokat, akik azt az órát fel tudják venni. Semmilyen jelentkezési sorrendes előny nem számított, ez színtiszta szerencse volt. Ha ez az adott óra csak tavaszi félévben van és valakinek nem sikerül bejutni rá, akkor egy egész évet kell várnia arra, hogy újra megpróbálkozzon bejutni - és akkor csak utána jön a következő, erre épülő óra, a sorrenden nem lehet változtatni. Mivel a specializációs óratömbök nem voltak kitalálva, volt egy "szedd magad" opció, amit én is csináltam: ez azt jelentette, hogy minden olyan óra, ami nem tartozik a kötelezők közé, felvehető és elszámolható egy megnevezhetetlen specializáció részeként. Így viszont ezekre a speciális órákra beáramlik egy csomó olyan ember, aki kényszerből veszi fel, alkalomadtán kigolyózva azokat, akik a rossz lutriszámmal kiestek az órakeretből, és mindezek után egy hónap után le is adják az órát, mert nem tetszik nekik. Szóval igen, nagyon jól ki volt találva a rendszer.

A bolognais rendszerben tanulókkal szemben a tanároknak is voltak előítéleteik. Mivel öt év helyett három év volt immáron a képzés, és le lett csupaszítva sok minden, az volt a teória, hogy lebutított rendszerbe lebutított emberek kerülnek be. És ezt a képzeletbeli falat sokan a legerőteljesebb próbálkozás ellenére sem tudták lebontani. Akinél leginkább láttam ezt, az Frank Tibor volt, egy olyan tanár, akit nagyon tisztelek, és akinek az egyik órájára már elsőévesként be akartam járni, a kiadványait ismerve. Rettenetes csalódás volt. Az óra tematikája: New York a képzőművészetben. Szinte álomszerűen rám volt írva az egész. Arra vártam, hogy érdekes beszélgetéseket miatt fogom kapkodni a fejem. Ennek ellenére a gyakorlatban a gyakorlat így nézett ki: valaki tartott egy választható témából kiselőadást, ezt Frank csendben végighallgatta, majd tett néhány megjegyzést, és vége az órának. Mintha külső szemlélő lettem volna egy nyögvenyelősen kifejtett szóbelin. Szilánkokra tört bennem újra az az egyetemi eszménykép, amit felépítettem. Frankkal utána még bepróbáltam néhány órát, de nagyrészt ugyanez volt mindegyiken a megszokott receptúra: kiselőadás, kommentár, képzeletbeli csengetés.

Bollobással, bármennyire elásta magát emberileg nálam a személyeskedésével, voltak jó óráink. Nem hiába ő az amerikai irodalmi szöveggyűjtemény és tankönyv író-szerkesztője, a kisujjában van ez a téma. Az amerikai irodalomból rengeteg szerző van, akitől jóval többet olvastam, mint ami a tankönyvekbe belefér, elég sok olyan órát felvettem pluszban, ami evvel foglalkozott. Az egyik legérdekesebb, és számomra legértékesebb, amit Bollobás tartott, az egy irodalmi filmes adaptációs szeminárium volt, 7-8 olyan művel, melyek eredetileg papíron születtek meg, majd változó sikerű filmes feldolgozások készültek belőlük. Itt ismertem és szerettem meg egy életre Paul Auster munkásságát. A The Music of Chance című regénye volt a kötelezők között, ezt választottam kiselőadás témámnak. Egyből magával ragadott a könyv, utána gyorsan még egyszer elolvastam (és hamarjában kivettem a könyvtárból több másik művét is). Itt volt az a bizonyos eset, hogy Bollobásnak is tudtam újat mondani az amerikai lélekről: a főszereplő ugyanis nekivág Kerouac módjára az országútnak, lezárja addigi életét, csak néhány relikviát tart meg, főleg a kazettáit. Ami viszont hátramarad, az a baseballkesztyű. Erre mondtam azt az előadásomban, hogy az amerikai lét levetkőztetése, mert a baseballkesztyű szimbolikus lételeme és megtestesítője egy amerikai férfi életének. Bollobás itt megállított, elgondolkodott rajta, és azt mondta, igazam van, ebbe eddig bele se gondolt. Egy másik óra, amit nála vettem fel, az a Black Cinema volt, az afroamerikaiak megjelenítése és rendezői-szereplői-írói jelenléte a filmiparban. Persze D. W. Griffith- és Sidney Poitier-központú volt a tananyag nagy része, nekem egy kevésbé ismert (én is csak akkor hallottam róla először) korai rendező, Oscar Mischeaux jutott, akiről rettenetesen kevés a szakirodalom, a filmjeit pedig még nehezebb megszerezni. Ekkor legalább négy videotékába beregisztráltam, több könyvtárban is keresgéltem, a legelrejtettebb youtube- és egyéb online oldalakon kerestem, még a filmszakon is próbálkoztam, de alig sikerült valamit találnom tőle, így az előadásom és esszém is hiányos volt.

Bollobás mellett az amerikai tanszék másik irodalmi nagyasszonya Bán Zsófia volt. Az ő kiejtését szerettem talán a legjobban, annyira tisztán amerikai volt minden akcentustól mentesen, és igazán élvezettel tudta vezetni az óráit. Férfi létemre bekerültem hozzá egy amerikai költészet a huszadik században órára, a többi résztvevő mind lány volt, Bán Zsófia pedig nyíltan leszbikus. Mégis értékelni tudta a véleményemet Emily Dickinson költészetéről, bár a Language Poetry (hatvanas-hetvenes évekbeli avantgárd költészeti csoport) iránt érzett elkötelezettségét annyira nem tudtam megérteni - ugyanúgy, ahogy a Barthes-féle "szerző halála" gondolatmenetnek sem annyira vagyok híve.

2009 szeptemberében meghoztam egy rendkívül kockázatos döntést. Összesen tizennégy szemináriumot, azaz gyakorlatot vettem fel a soron következő félévre - ezeknek az a fő jellemzője, hogy aktívan részt kell venni az órákon, háromszor, külön engedéllyel maximum négyszer lehet hiányozni egy félévben. És ebből a tizennégy karátos órából csak kettő nem volt irodalmi témájú, azaz tizenkét olvasmánylistával néztem Farkasszemet (az egyiket, egy Orwell-szemináriumot pont Farkas Ákosnál vettem fel). Furcsa, hogy pont ekkor történt, ami történt, mert másképp biztos nem lett volna lehetőségem mindent elolvasni, a kötelezőktől kezdve az ajánlottakig. Ugyanis legnagyobb bosszúságomra újra a János kórház alacsony színvonalú hospitálási szolgáltatásait kellett három hétig élveznem egy újabb, sürgősen elvégzendő veseműtét miatt. Tanulva a 2001-es műtéti procedúrákból és az idegtépő-idegőrlő várakozásból, ahogy a napok egyszerűen nem hajlandóak múlni, külön engedéllyel kikértem az összes elérhető könyvet ezekre az órákra, és igyekeztem legyőzni a démonokat, amik akkor jelentkeznek, ha az ember egy halálszagú kórteremben kénytelen végeláthatatlan napokat tölteni idős, magatehetetlen betegek közvetlen szomszédságában. Mindent el is olvastam (egy Jeanette Winterson-kötet kivételével, azt egyszerűen nem bírtam folytatni), és a félév végén leadandó esszék nagy részét is megírtam. Itt volt az első olyan kálváriám az urológiai osztály több orvosával, ami miatt egy életre megutáltam a fehér köpenyek látványát, bármennyire is a Vészhelyzet az egyik kedvenc sorozatom. Értem én, hogy orvoshiány van, és nagyrészt csak azok maradtak itt, akik nem alkalmasak jobb helyeken gyógyítani, de hogy én miért fogtam ki a Jánosban tízből nyolc alkalommal a legparasztabb, legundorítóbb és bőr alá rendre bemászó stílusú begyöpösödött agyú orvost, azt nem tudom felfogni. Már bent voltam két napot, és még mindig nem volt hír arról, mi fog történni velem. Akárhányszor jött a vizit, mindig az volt a válasz, hogy várjak türelemmel. Amikor már harmadik napja szobroztam ott úgy, hogy egy lusta pillantást se vetettek felém, lementem az ügyeleteshez és megkérdeztem, mégis mire kell még mindig várni. Eszméletlen stílusban le lettem hordva, mit képzelek én, hogy követelőzöm, örüljek, hogy ellátást kapok (haha). Itt most az a legfontosabb, hogy az egészségét megőrizzük. Elbőgtem magam és üvöltöttem vele, hogy hiába van egészségem, nekem életem is van, és ennek ellenére folyamatosan megalázott helyzetben tartanak mindenféle információ nélkül. Elkeseredésemben hazatelefonáltam, újra elbőgtem magam, hogy ezt én nem bírom, pár órával később jöttek szüleim egy megtömött borítékkal, rá egy órára két orvos ült az ágyamnál és magyarázta el végre, mi is a helyzet. Ahol régen, nyolc évvel korábban szűkület volt a vesevezetékben, most tágulatot vettek észre, és azon diskuráltak ennyi ideig, ezt hogy lássák el. Végül csak lezajlott a műtét (az egy hetes befekvésből három hét lett), ami olyan fájdalmas volt, hogy minden izmom összerándult és könnyezve sikítoztam ("ugyan már, Gábor, hiszen ez nem is fájhat, nyugodjon meg és engedje ellazulni a testét, látszik, hogy maga nem volt katona, ha ennyit se bír ki"), a vége pedig az lett az egésznek, hogy beültettek a vesémbe egy kivezető dréncsövet. További tíz napig bent kellett még maradnom, elfogytak a könyvek, kínomban már az összes beadandó esszét újrafogalmaztam, és elkezdtem egy könyvet magyarra fordítani, hogy teljen az idő. A drénnek másfél hónapig bent kellett maradnia, így nem volt más választásom, oldaltáskával takarva kellett közlekedjek, kitéve annak a szégyenteljes, többször is előforduló szituációnak, hogy a dugó kioldódik vagy eltörik, és a jellegzetesen ammóniaszagú tartalom kiszivárog. Arról nem is beszélve, hogy folyton attól rettegtem, valaki letépi rólam az oldaltáskát, a drént pedig kiszakítja a testemből... ebbe inkább nem is akarok megint belegondolni, mert pár évvel később kilenc (!) hónapig volt újból egy ilyen kelletlen útitársam. Az érzéketlen orvosokkal való érintkezés sajnos továbbra is fennállt a "hálapénz" ellenére, szinte depressziós kábulatba kerültem azokban a napokban. Amint járóképes voltam, egyesével felkerestem az összes szeminárium tanárát, hogy a négy hiányzás ellenére engedélyezik-e a részvételemet a további órákon (volt egy ötödik hiányzásom is később a félévben, amikor egy fertőzés miatt pár napra újra kórházba kellett vonulnom). Szerencsére mindenki megértő volt, látván az eddig elvégzett munkámat. Így minden nehézség ellenére ez volt egyetemi pályafutásom legsikeresebb féléve, a szemináriumokon mind ötöst kaptam, a kötelező angolos nyelvészeti előadásokon szerzett rosszabb jegyeim rontották csak az átlagot, hat egész lett a súlyozott átlagom, amivel karöltve érkezett a következő félévre egy havi negyvenezres tanulmányi ösztöndíj is - kis ár a sok szenvedés után.

Ugyanebben az időszakban, nyártól késő őszig vállaltam be a kórházi kálvária előtt még egy merész álmot - jelentkeztem egy fél éves szinkrondramaturg tanfolyamra a Hungarovox stúdiónál. A szinkrondramaturgia a fordítás egy válfaja, filmre írt szövegeknél használatos, filmszinkron, hangalámondás és feliratozás tartozik ide. Jó tanárunk volt, dolgozott annak idején a Jóbarátokon, Disney és HBO produkciókon is. Lehetőségünk nyílt meglátogatni egy stúdiós filmszinkronizálást is - ez sajnos pont akkor volt, amikor én a Jánosban számoltam a pókokat a sarokban. Nagyon sokat tanultam, főleg a feliratozásnál rendkívül fontos, hogy minél tömörebben, rövidebben fogalmazzon az ember - nem meglepően nekem ez sosem volt erősségem. Házi feladatnak megkaptuk azt, hogy nézzük meg a Dick és Jane trükkjei című filmet és elemezzük a fordítást. Kikölcsönöztem, megnéztem kétszer eredeti nyelven, háromszor szinkronizálva, utolsó alkalommal mondatról mondatra haladva. Összesen úgy három oldalnyi hibát találtam. Ösztönöztek minket arra, hogy tévézés, mozizás közben tartsunk magunknál egy noteszt és jegyezzük fel, ha valami ordító hibát találunk. A Transformers című filmtörténetileg jelentős eposzt megnéztem, újabb több oldalnyi hibát jegyeztem fel ("a kockáért kockáztatod az életed!"). A legizgalmasabb utolsó heteket kihagytam, hála a János orvosainak, de a végzettséget szerencsére így is megkaptam, a nevünket pedig el is küldték több szinkronstúdiónak, ahol egyből munkát is ajánlottak volna. Nekem ezt az egészségügyi gondjaim miatt vissza kellett utasítanom, és mire újra alkalmam lett volna jelentkezni, bejött egy másik munka, ami miatt nem volt rá időm, így ez a végzettségem azóta sajnos a polcomon porosodik. Ugyanígy a Hungarovoxnál elkezdtem pár héttel később a műfordítói féléves kurzust is, ami szintén hasznos volt, evvel újabb fordítói végzettségem lett, amit azóta sem használok sajnos. Mark Twain egy szatirikus rövid történetét választottam vizsgamunkához. A tanfolyam során egyszer A kripli című McDonagh dráma egy részét fordítottuk, én pedig beadtam egy olyan fordítást, ami rímbe volt szedve. A tanár sajnos nem díjazta az ötletet, szerinte ez csak elvinné a közönség-olvasó figyelmét más irányba - evvel annyira nem értettem egyet, bár azt bevallom, hogy rendkívül nehéz és időigényes volt a rímes fordítás megírása. A szakfordítás sosem vonzott annyira, bár évekig ilyen feketén kapott munkákból szedegettem össze a pénzemet - túlságosan kötött, nincs benne semmi szabadság vagy kreativitás, csak egy konkrét szöveget kell egyik nyelvről a másikra lefordítani mindenféle változtatás nélkül. Manapság ezt megcsinálja a google fordító is, azt csak át kell fésülni a hibák miatt. A mesterséges intelligencia, bármennyire is fejlett, nem képes egyelőre olyan kreatív lenni, mint az emberi agy. Egyszer elmentem próbafordításra egy tőlünk pár utcára levő, főleg informatikai és gazdasági szövegekkel foglalkozó fordítóirodába, mert már nagyon kellett volna egy bejegyzett munkahely. Hárman voltak bent, a cég vezetője és két fordító, mindhárman nálam alig pár évvel idősebb, tipikus nördnek tűnő pasasok. Utóbbi kettővel egy légtérben kellett megoldanom a próbafordítást, adtak hozzá egy szaknyelvi adatbázist. Szenvedtem vele, végül valamit összetákoltam. A két fordító közben épp szünetet tartott, embertelen hangerővel, építőmunkásoktól megszokott undorító nyelvezettel dumáltak megállás nélkül, koncentrálni nem nagyon tudtam. Belegondoltam abba, ha nekem itt, ennél az asztalnál kellene évekig egy olyan munkát végeznem, amihez nincs kedvem, abba bele is őrülnék. Valamit kisajtoltam magamból, beadtam, elköszöntem, és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor pár napra rá felhívtak, hogy nem kaptam meg az állást, még fel is lélegeztem a megkönnyebbüléstől.

2009 végén még egy dolog volt, ami nagy hatással volt rám. A nagyszüleim közül csak anyai nagymamámat ismertem (a többiek mind elhunytak még jóval a születésem előtt), ő két éve töltötte volna be a százat (késői gyerek vagyok). Ő volt az erdész nagyapám (aki biciklivel jött haza a Don-kanyarból) felesége, a környéken mindenki által ismert Ősz néni, akinek legendás volt minden süteménye, de főleg a sajtos pogácsája. Fiatal koromban rendszeresen elvitt az ötye (öreg tyúkok egyesülete) kirándulásokra, voltam vele a budai hegyekben, a Margitszigeten, környező városokban, prágai éveink alatt is többször meglátogatott minket. Nagyon szerettem vele tölteni az időt, érdekesen összetett karaktere volt. Tudvalevő rólam, hogy nagyon nem tudom tegezni a nálam idősebbeket, ez már berögzült és rendkívül kényelmetlenül érzem magam, amikor megpróbálok nem így tenni. Elméletileg ez nagymamámtól ered. Két-három éves koromban, legalábbis így mesélték, egyszer letegeztem, és akkor irgalmatlanul lehordott, hogy az idősebbeket tisztelni kell és igenis magázzam. Imádta a virágokat, a kertjében még kilencven éves korában is aktívan tevékenykedett, hordta a teli locsolókannát, gyomlált lehajolgatva. Rendszeresen átmentem hozzá borsót fejteni, diót őrölni, feltekerni a locsolóslagot. Övé volt a régi erdészlak, ami elé épült a háromemeletes házunk, mögötte pedig a másik lánya, a nagynéném épített egy kétemeletes lakrészt a két fiával. A Fillér utcai idősek közösségi klubjába gyakran eljárt, onnan hazafele akkora szatyorral érkezett mindig és sétált fel a meredek utcán a hegyre, hogy én alig bírtam nyolc-kilenc évesen felemelni őket. Az ezredforduló utáni években kezdett romlani a testi, és vele együtt a mentális egészsége. 2009 decemberében, fél évvel a kilencvenedik születésnapja után vesztettük el. A másik lányával, nagynénémmel soha nem voltunk túl jóban, évekig én is kerültem. Mézes-mázos módon próbált megvesztegetni túró rudival és somlóival, miközben folyamatosan ekézte a családunkat és nagymamámat is. Magam elé képzelem Anyu arcát és az övét, és a mai napig nem tudom elhinni, hogy nővérek voltak. Idősebb gyerekként nagy hősiesen elvállalta, hogy ő fogja nagymamámat gondozni, ami abból állt, hogy folyamatosan üvöltözött vele, a legocsmányabb káromkodásokat vágta a fejéhez, a saját anyját lekurvázta semmitmondó okok miatt. Megkeseredett, ellenszenves nő lett belőle, pedig gyerekkoromban rendszeresen elmentem vele kirándulni a hegyekbe. Akkor még normálisabb volt valamivel, nem volt folyamatos perpatvar a szüleim és közte. A nagytestű kutyákat szerette, hármasban mentünk a Mackós parkolóhoz, az Árpád-kilátóhoz vagy az Oroszlán-sziklához, hegyet másztunk, futottunk, kirándultunk, próbáltuk utolérni a kutyát. Egyszer talán nyolc éves koromban teljesen véletlenül bekerültem egy csapat tájfutó közé, velük futottam át a célvonalon, a közönség pedig inkább azon csodálkozott, hogy hova tűnt a rajtszámom, mint hogy mit keres ott egy gyerek egy berni pásztorral pórázon. Mindkét fia nagyon sportos, tájfutó, terepbiciklis, motoros, hegymászó típus. Egyikőjük örök agglegény, szerintem még mindig ott él a nagynénémmel, pár éve a Himalája egyik csúcsát is megmászta. Amióta eladtuk a házat, egyszer találkoztam vele, pont a napokban, biciklivel haladt el mellettem, ahogy kiléptem a Krisztina körútra, semmit nem változott, pedig már ötven éves. A másik fia sikeres üzletemberré, családapává képezte ki magát, mindig ő volt kettőjük közül az értelmesebb, akinek kedveltük a társaságát, őt sajnos évek óta nem láttam, mert igyekezett jó messzire elköltözni az anyjától. A nagynénémmel egyszer találkoztam azóta, hogy eladtuk a házat és elköltöztünk, amikor én voltam a soros, hogy átvegyem az oda érkezett postánkat. Azóta eltelt négy év. Nem tudom, él-e még, de megmondom őszintén, annyira nem is hatna meg, ha már meghalt volna. Aki a saját anyja halála után azt mondja, hogy végre megdöglött a vén kurva, azt én nem tudom sajnálni. Nagymamám halála után úgy gondolta, a kertrész őt illeti, le is rombolta, kivágta a hatalmas dió- és meggyfát, aminek éveken át élveztük a termését, még nagyapám ültette annak idején. Nagyapámnak volt egy aprócska jelzésértékű sírhelye is a kertben, annak is mennie kellett.

Eközben még javában zajlott az egyetem, az én lelkesedésem pedig kezdett kicsit olyan lenni, mint egy hullámvasút. Nagy ritkán találtam olyan órákat és tanárokat, akikért nagyon megérte, de sokkal több volt a csalódás, az értelmetlenség, a felesleges dolgok végeláthatatlan sora. Volt szerencsém megismerni Peter Meikle-t, akinél két órát tudtam felvenni, újságírás és kreatív írás témában. Idős, hetven körüli brit úr volt, nagyon szívélyes és kedves, de szigorú, amikor az írott szó szentségét beszéltük. Annyira megkedveltem, hogy egyszer megkörnyékeztem és feltettem a kérdést, lenne-e a témavezetőm szakdolgozatnál. Lelkesen igent mondott, csak azt furcsállotta, miért akarok amerikanisztikásként nála szakdolgozatot írni, amikor ő egy másik tanszékhez tartozik. Megjártam a tanulmányi osztályt és az amerikanisztikás titkárságot, beleegyeztek abba, hogy tanszékeken keresztül, egy nem hozzá tartozó vizsgatémában legyen a témavezetőm. A folyamatos hátfájása miatt ekkor már többször hiányzott az órákról, emailben tartottam vele a kapcsolatot. Mutattam neki néhány rövid történetet, amiket csak úgy írogattam a saját magam szórakoztatására, és mindegyiket hosszas elemzéssel, véleménnyel adta vissza napokon belül, pedig akkorra már nagyon beteg volt, csak ezt senkinek nem árulta el. Félév közben kaptuk a hírt, hogy elhunyt. A témát, amit nála írtam volna, inkább nyugdíjaztam, másnál nem akartam volna kilincselni vele, mert ő adta a lelkesedést és a kezdő löketet hozzá. Az egyik kedvenc mantrája az volt, hogy az író a nap minden percében író (ő is naponta két órát szentelt mindig az írásnak), mindig legyen nála egy kis notesz, amiben le tudja jegyzetelni a fejébe szökkenő ötleteket. Ezt én be is tartottam pár évig, utána pedig már az okostelefonba írtam fel jegyzetként valamit, ha érdekes gondolat jutott az eszembe. Ezekből aztán lett rengeteg betűcsontváz vagy befejezett karcolat, amiket megírtam, de senkinek nem mutattam meg. Majd talán egyszer.

Az amerikanisztikás óráim egyik központi alakja Stan Ward volt, egy, ha jól emlékszem, washingtoni (a főváros, nem az állam) származású, magas és szikár, késő harmincas afroamerikai férfi. Az elmúlt időszakban több napot is kellett Gödöllőre mennem munka miatt, mindig eszembe jutott - ahogy ő nevezte, "Güdülüről" jött be minden nap az egyetemre, a héven üldögélt sok "little old néni" között. Nagyon jó humorú ember volt, szakadt a röhögéstől, ahogy próbálta felolvasni a furcsább magyar családneveket. Magyarország előtt pár évet Japánban, majd Oroszországban töltött tanítással, a feleségével is ott találkozott. Elmondása szerint a négy ország közül idehaza érezte a leginkább a befogadás szellemét. Az ő feladata volt az íráskészségünk fejlesztése, a legkülönbözőbb témákat dobta fel a politikától a kvantumfizikáig és időutazásig, az volt az elve, hogy arról is tudni kell beszélni, amihez nem értünk. Sajnos utólag azt érzem, nem vettem kellő komolyan az óráit, pedig sok mindent tanított ő is nekünk.

Az amerikai intézet egyik másik híres tanáránál, az íróként is ismert (van is tőle egy könyvem) Sarbu Aladárnál egy szemináriumom volt, ez pedig az amerikai rövid történetekre koncentrált, Rip van Winkle, Melville, Twain, Hawthorne, stb. Sarbu volt talán a legszigorúbb és félelmetesebb professzorom, úgyhogy itt különösképpen figyeltem arra, hogy a lehető legjobb munkát adjam ki a kezemből, de még az sem súrolta azt a küszöböt, amit elvárt volna.

Az amerikanisztikásoknak, a sima anglisztikások ellenében, kevesebb nyelvészeti órája volt - amiért nagyon hálás vagyok, mert a hangtan és mondattan a halálom volt. Ugye felmerült korábban az a másodlagos szerep, amit az amerikanisztikások elszenvedtek az "igazi", brit angolos szaktársakkal szemben. A hangtan pedig úgy volt kalibrálva, hogy kizárólag a brit kiejtést fogadták el "jó" megoldásként. Ez ellen én aktívan lázadtam. Nekünk nem volt kötelező a hangtan és mondattan gyakorlat, de a vizsga túlélése érdekében inkább felvettem egyet, hátha segít. Az egyik első órán körbementünk a teremben, és a soron következő szavakat hangosan fel kellett olvasni. Nekem a dance jutott, és fel is olvastam úgy, ahogy én gondoltam helyesnek, amerikai kiejtéssel - a tanár addig nem tágított, amíg nem voltam hajlandó a brit akcentusos, nyújtott a betűs formáját használni (mint Audrey Hepburn A makrancos hölgyben, I could have daaaanced all night). Egy másik amerikanisztikás lány volt az órán, ő is hasonlóképp megküzdött a tanárral. Összekacsintottunk. Az egyik legékesebb példa a polgármester szó, a mayor: míg nálunk ez egy tiszteletet érdemlő hangzású szó, addig a briteknél olyan a magánhangzótorlódás miatt, mintha épp fel akarnának öklendezni valamit. Rendszeresen kaptunk házi feladatnak egész lapokat, amiket a fonetikus leírás szerint kellett szimbólumokkal leírnunk. Az elején itt még én is lázadtam, aztán amikor folyamatosan egyeseket kaptam vissza emiatt, beadtam két példányban: egyet helyesen, egyet brit kiejtésre írva. Utóbbi hibátlan lett, előbbit egy nagy piros iksszel áthúzták. Az előadás vizsgáján szerencsére nem volt fonetikus átírás, csak hatvan feleletválasztós kérdés az elméleti részről. Hitetlenkedve néztem napokkal később az etr-t, hogy mégis hogyan sikerült véletlenül pont jó megoldásokat bekarikáznom és behúznom négyesre a vizsgát. A másik mumus a mondattan volt, ami az egyik legfeleslegesebb tantárgy (azért csak az egyik, mert volt első félévben egy "bölcsész-informatika", illetve egy kötelező tipográfia óra, amiben az összes betűtípus történetét fejből kellett tudni). Fontos tudni, hogy itt két, egymástól eltérő iskola képviselteti magát: a Newson-féle, és a Törkenczy-féle tananyag. A bibi csak az, hogy mindketten ott tanítanak, nagyon nem szívlelik egymást, más szakkifejezéseket használnak, és félévente váltják egymást - tehát ha valaki az egyik félévben nem megy át a vizsgán, akkor vagy megpróbálja ugyanannak a tantárgynak az anyagát a másik megközelítését megtanulni a következő félévben, vagy vár egy évet az elsőre. Itt tanultam meg az egyik legfontosabb leckét a nyelvészetről. Annak a mondatnak, hogy "a kutya fut", alapvetően egy kétemeletes ágrajzot skiccelnénk magyarban is, egyik vonal az alanyt mutatja, a másik az állítmányt. Ez így helyes is volna. Viszont... amire senki nem gondol, az az a tény, hogy ez a rendkívül egyszerű példamondat sokkal hosszabb is lehetne. A kutya lehet piros, a futás lehet gyors, a helyszín lehet egy űrhajó, a futás célja lehet egy csont megszerzése - és ezeknek a nem létező dolgoknak mind helyet kell hagyni. Így tehát egy sima kétemeletes ágrajz (ez ovis szint) igazából egy huszonnyolc emeletes paneltömb, aminek kettő híján az összes lakása üresen tátong, és várja a potenciális bérlőket. És ezek a bérlők vannak annyira gonoszak, hogy ha elköltöznek az egyik emeletről a másikra, akkor ott hagyják maguk mögött a piszkukat (konkrétan "trace"), amit jelölni kell az épület tulajdoni lapján, különben összeomlik a rendszer. Szóval igen, ez egy nagyon hasznos tantárgy, ami rendkívül sokat tett hozzá annak érdekében, hogy sokszorosan összetett mondatokat szerkesszek meg angolul.

Talán nem meglepő az utóbbiakat látva, hogy a nyelvészeti órák helyett sokkal szívesebben időztem az irodalmi-történelmi órákon. Volt is szerencsére miből válogatnom. Orwell gyakorlat, a teljes életművet végigandalogva. Shakespeare adaptációk, amibe belefért az Oroszlánkirály és a Luhrmann-féle Rómeó és Júlia. 1927 az irodalomban, Ulyssessel, Virginia Woolffal, Kafkával, Prousttal, Gatsbyvel. Utópiák és disztópiák Miltontól Orwellig, Vakok országa, Huxley, Mechanikus narancs, Ishiguro. Amerikai és orosz kapcsolatok a második világháború után, Magyarics Tamással. Négy korszakra osztották a kötelező brit irodalmi előadások anyagát, középkor és reneszánsz, nagyjából 1850-ig, majd 1950-ig, végül kortárs irodalom. Pont a napokban olvastam megrendülten, hogy Kállay Géza, aki a magyar Shakespeare-tudomány egyik nagyja, négy éve elhunyt - mellette apósa, Géher István, a szintén pár éve elhunyt, szeretnivaló "Yoda bácsi" óráira mindig szívesen jártam be. Volt Kállaynak egy drámákkal foglalkozó órája (köszi, Niki, hogy emlékeztettél rá), amire a Katona rendezőit és színészeit hívta be Fullajtártól Ascherig és Máté Gáborig, itt ismertem meg Brian Friel műveit is. Kállaynál voltam középkor és reneszánsz irodalom szóbelin, a tőle megszokott pózban, lehúzva felejtett sliccel, cigizve üldögélt a feleletem alatt. Az angolos-németes épület pincéjében megnyitott Könyvtár klubnak már szinte egy bútordarabja volt, amikor átkerültünk oda az Ajtósiról, órák között folyton ott üldögélt, mindenki tudta, hogy vele akármikor le lehet állni beszélgetni. A kortárs irodalmi esett abba a félévbe, amikor kórházban voltam, így innen tényleg mindent elolvastam, még az ajánlott műveket is, pláne, mert itt ismertem meg a magyar származású Tibor Fischer munkásságát, akinek aztán az összes könyvét begyűjtöttem elolvasásra. Pár évvel később, amikor a Hay's Festival keretében Budapesten járt közönségtalálkozón, voltam is egy előadásán, autogramot is szereztem tőle. Ugyanennek a fesztiválnak volt a fő vendége Bob Geldof, aki koncertet is tartott (szégyenletes, hogy alig százan lézengtek a világtörténelem legnagyobb koncerteseményének, a Live Aid szervezőjének a koncertjén - de ezt már megszoktam, hogy általában nincs tömeg az általam értékesnek gondolt eseményeken). Ishigurot is a szívembe zártam, tőle is faltam utána a könyveket.

Belegondolva, az egyetem igazából négy fontos pozitív dolgot adott nekem: finomított az írásom képén; megismertem nagyon sok olyan szerzőt, akiknek azóta is kedvelem a könyveit; lehetőséget adott arra, hogy maroknyi kiváló tanárral kerüljek közvetlen kapcsolatba; és sok olyan embert megismertem a szaktársaim közül, akik azóta is sokat jelentenek nekem - bár igaz, az évek múlásával, és a nálam sajnálatosan notóriusan elfelejtett levelezések miatt nem mindegyik aktív kapcsolat. Annak idején, az első év vége felé, amikor már aktívan robogott az angoljegyzet gépezete, nagyon népszerű és ismert voltam a szakon belül, az évfolyamonként háromszáz ember (plusz az angolt minorszakosként végzők) és a régi rendszerből hátramaradottak mind megismerték a nevemet, az iwiwes-facebookos ismerőseim száma is megközelítette csak egyetemi ismerősök terén a félezer főt. Férfiszemmel nézve azért szerencsés dolog bölcsésznek lenni, mert a nemek aránya erősen a szebbik felé dől, pláne nyelvszakokon. És mennyi, de mennyi szép bölcsészlányt megismertem az évek során. Kezdve már a legelején, a gólyatáborba tartó vonaton megismertem valakit, akivel utána pár héttel majdnem össze is jöttem. Nem is igazán tudom, mi történt akkor pontosan, mi ment végig a fejemben, csak azt tudom, hogy mi nem történt meg, amikor a huszadik szülinapom estéjén táncoltunk összebújva. Utólag sokszor próbáltam végiggondolni, jó döntést hoztam-e meg, vagy igazam volt abban, hogy mi ketten egyáltalán nem illünk össze, ő sokkal jobban szeret engem, mint én őt, és emiatt nem akartam megbántani, húzni az idejét. Pedig sokáig tényleg szerelemnek tűnt a dolog, ki is mondtuk egymásnak a bűvös szavakat, de egyszer sem magyarul - fogjuk rá arra, hogy fiatal kiskutya voltam és tapasztalatlan, nem tudtam, mit is akarok pontosan az élettől, és valahogy túl jónak is tűnt minden ahhoz, hogy igaz legyen. De hiszem azt, hogy most sokkal jobb helyen van, mint ahol talán velem lehetett volna. Inkább nem is írok róla többet, mert lehet, ezt olvasni fogja. Rég volt már, fél élettel ezelőtt.

Utána sokáig elbűvölt egy lány, akiről menten állítom a mai napig, hogy Eva Longoria magyar hasonmása. Csillogó szemek, aranyos mosoly, színtiszta optimizmus. Vadul szerelmes voltam belé. Vele is volt közös tánc, kevésbé összebújós formátumban. Amikor egy privát beszélgetésben elmondta, hogy ő igazából arra vágyik, hogy egy gazdag olasz pasi levegye a lábáról, eltartsa és neki ne kelljen gondolkodnia arról, hogy valaha dolgoznia kell, akkor megtört a varázs, pláne, amikor egy nála húsz évvel idősebb, minden hájjal megkent dzsigolóval összejött. Nagy pálfordulás volt, amikor egy-két évvel később megjárt egy önkénteskedős időszakot Kongóban, és elmentem az élménybeszámolójára, ahol tényleg mintha megváltozott volna, életszerűbb volt a gondolkodása, és újra megkívántam vele a kapcsolódási pontok keresését, mindhiába. Több olyan óránk volt az évek során, amit a D épület, a főleg a szlavisztikát magába foglaló intézmény nagyelőadójában tartottak, ódon fa karzatokkal felszerelt, hangulatos, de rendkívül kényelmetlen teremben. Itt találkozott össze a tömegben cikázó szemem egy másik szempárral, a tulajdonosának azonnal utána akartam járni. Sikerült is szóba elegyednem vele, egy nagyon visszafogott, csendes, angyali arcú lány volt, Teréz, akinek a szeme sarkában mégis bujkált valami pajkosság. Svéd alapszakos (jag älskar dig, ezt pillanatok alatt meg is tanultam), angol minoros, nagy szenvedélye a grafológia. Minden hódítási tudásomat, azt a rengeteget, amiről híres vagyok, megpróbáltam bevetni, de szokatlan akadályba ütköztem: a lány, mélyen vallásos létére, nem igazán akart volna egy hithű ateistával összegabalyodni. Sok-sok futó kaland volt különböző lányokkal, akiknél szimatoltam, hátha sikerülne a közelükbe férkőzni, de amikor összeszedtem a merszemet és konkrét dolgokra kérdeztem rá, a válasz mindig elutasító volt. Akadt persze olyan is, hogy én kosaraztam ki valakit: egyszer egy szaktársam megkérdezte szendén, volna-e kedvem elmenni vele társastánc órákra, és mivel nem igazán találtam vonzónak, kitérő válasszal, de elutasítottam, ami valószínűleg rosszul eshetett neki, mert utána nem beszélgettünk emlékeim szerint soha.

Sokáig egy hazugságot találtam ki erre, de most már bevallhatom, hogy miként kerültem be 2010-ben egy olyan szervezetbe, aminek utána hét évig rendkívül aktív tagja voltam - és ami talán többet hozzáadott az életemhez, mint az egyetem. A publikusan kiadott történet szerint úgy értesültem a Bolyai Önképző Műhely létezéséről, hogy a kezembe került véletlenül egy bemutató dokumentum. Ezt már annyiszor elmondtam, hogy már szinte én is elhittem, hogy így történt. Az igazság kicsit más síkra tereli a dolgokat. A szeptember közepi Jamie Winchester koncert kapcsán írt blogomban már elhintettem, hogy egy olyan alkalom volt a nyolcvan körüli koncert alatt, amikor nem tudtam a zenére koncentrálni. Akárhogy próbálom, nem tudom felidézni, hol volt az a bizonyos koncert, de a berendezés előttem van. A zenészeknek volt egy kis pódiuma a terem egyik végében, velük szemben tucatnyi sorban ülőhelyek kialakítva, én szerintem a második sorban ültem, bal oldalt. Így ráláttam a színpadtól balra levő oszlopos oldalfolyosóra, ahonnan áramoltak be az emberek. Lement már a második szám is, amikor a csendes alávokálozásra kinyitott szám elakadt, és kiguvadt a szemem. Tisztán előttem van a kép, ott állt a színpad vonalában, az első oszlopos alkóvnál. Királykék ujjatlan ruha, magassarkú, ital a kézben, azok az észvesztően felejthetetlen sötétbarna göndör fürtök, mintha egy görög istennőtől lopta volna (mesélte később, hogy Jeremy Irons is megdicsérte, amikor egyszer felszolgált neki), hatalmas cinkosul csillogó barna szempár, ringatózó mozgás, és ha ez nem lett volna elég, ismerte is az én kedvenc előadóm zenéjét. Ilyen filmszerű szerelem első látásra élményt korábban és azóta sem éltem át, semmi nem volt fókuszban rajta kívül, a zenét sem érzékeltem, csak valami felismerhetetlenül dübörgött a fülemben monoton kakofóniában. Néhány koncertnél nagy bizonyossággal fel tudtam sorolni, melyik dal melyik másik után következett, itt viszont erre esélyem sincs. Amikor pár dal után kezdett más is fókuszt kapni rajta kívül, hatalmasat dobbant a szívem. Nem más állt mellette, mint régi őrstársam, WinchEszter, akit korábban soha nem láttam még koncerten, pedig járt ő is szinte mindig - és szemmel láthatóan ismerték egymást, sokszor összesúgtak, nevetgéltek. Ilyen velem még sosem fordult elő: azt vártam, hogy legyen már vége a koncertnek, közben az agyam veszettül száguldozott, hogy kellene ezt a dolgot megközelíteni, mert ezt a lányt nekem meg KELL ismernem. Jamieék elkezdtek elbúcsúzni, én pedig tolakodtam át a tömegen, mindenhol a kéket kerestem, a göndör fürtöket. Nem emlékszem, mekkora volt a hely, de többször is végigrohantam az egészen, kinéztem az utcára, a szemem pásztázta a tömeget, de el kellett keserednem, nem találtam őket sehol. A poént fentebb már lelőttem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam vele. Előbújt belőlem az online stalker, végigpörgettem Eszter ismerősöm összes facebookos kapcsolatát, de nem találtam senkit, még egy nevem sem volt, amiből kiindulhattam volna, Eszter pedig népszerű volt majdnem ezer ismerőssel. Aztán megnéztem Eszter falát és láttam, hogy kiírt valamit a koncert kapcsán. Odabiggyesztettem, hogy láttam őt a tömegben és üzenem annak az aranyos göndör hajú barátnőjének, hogy nagyon édes volt, ahogy élvezte a koncertet. Valaki más (egy srác) rákommentelt, hogy látatlanul is tudja, kire gondolok, be is jelölt valakit a végén. Megtudtam a nevét: Olívia. Pár órával később ő maga is hozzászólt az üzenetfolyamhoz, "jaj srácok aranyosak vagytok, köszi szépen", vagy valami hasonló, szerintem képernyőképpel elmentettem ezt annak idején. Soha nem voltam a kezdeményező típus, egy ilyen istennővel szemben nem is volt merszem tovább érdeklődni, elhívni, találkozni vele, mert hogyan nézne már az ki egy ilyen szituációban. Úgyhogy elkezdtem kutakodni. Ritka családnév, több esély a szerencsére - rátaláltam a twitter oldalára. Ott virított valami: elfogadták a jelentkezését a Bolyai Műhelybe, nyár végén felvételi, izgatott nagyon. Tudom, szégyellnivaló, hogy így próbáltam közelíteni valakihez, de akkori elvakult énem ezt diktálta. Utánaolvastam, mi ez a Bolyai Műhely, és egy higgadtabb pillanatomban konstatáltam, hogy ez pont egy olyan hely, ami nekem való lenne: főleg felsőoktatásban levő, szakterületükön kiemelkedő versenyeredményekkel bíró, irodalom, film és művészetek iránt érdeklődő emberek szakkollégiuma. Ahogy jártam utána a dolgoknak, kezdett kiegyenlítődni bennem a drukk: nem csupán azért akartam oda én is felvételizni, hogy megismerjem Olíviát, hanem mert mocorgott bennem a gondolat, hogy ez nagyon rám szabott hely lehet.

Eljött a felvételi (első) napja, Olíviát nem láttam ott (ő a második napra volt beírva), motivációs levéllel és önéletrajzzal felszerelkezve mentem be a terembe, ahol Balázs Géza és Kövesdy Zsuzsanna, a leendő évfolyam két tanára várt. Akkor még csak két név voltak nekem, az egyikről annyit tudtam, hogy tanár a bölcsészkaron és nyelvész-néprajzkutató, a másikról, hogy rádiós. Jól elbeszélgettünk, tetszett nekik az, hogy diplomata háttérből érkeztem, több nyelven beszéltem, volt fordítói végzettségem, néhány versenyeredményem, érdeklődtem sok minden iránt. Sikerült feloldódnom, mindketten nagyon szimpatikusak voltak, meséltek egy kicsit az intézményről, itt mondtam ki először hangosan azt a hazugságot, hogy honnan értesültem a BOM (Bolyai Önképző Műhely ékezetlenítve, ezt a rövidítést fogom használni mostantól) létezéséről. Pár nappal később meg is kaptam az üdvözlést a Műhelyben, várnak a gólyatáborban Zánkán. Olíviáról időközben megtudtam, hogy a Jászainál, a meki melletti egyik teraszos vendéglátóhelyen dolgozik egyetem (magyar szak, akár többször is keresztezhettük egymás útját a Trefort kertben) mellett. Újabb fekete pont az életemben, direkt arra tévedt az utam két konspiráns kíséretében, leültünk a teraszra kipihenni egy hosszú napot. Ő szolgált fel nekünk, itt már közelről láthattam azokat a huncutul csillogó szemeket, alig tudtam kinyögni a számon, hogy egy hosszúlépést kérek - meg egy randit is mellé, de ezt már némán tettem csak hozzá. Két asztaltársamat beavattam a történetbe, félhangosan mondták, amikor az egyik közeli asztalt pakolta le éppen, hogy na mesélj már, mi is ez a Bolyai. Egy jól irányított bokarúgással szerettem volna jelezni nekik, hogy ezt azért mégse, így is baromi kényelmetlen a dolog. Elérkezett szeptember második hétvégéje (azért tudom ennyire biztosan, mert egy másik lánynak, akit ott ismertem meg, Ilcsinek 12-én volt a szülinapja), péntek kora délután a Déliben vártuk a vonatot, valaki fogadott minket a pályaudvaron (szerintem Tóth Enikő lehetett), ott volt Olívia is pár ismerősével, akik mind magyar szakosok voltak. Jöhetett a felismerés, hogy jé, téged láttalak már, nem te szolgáltál fel ott a teraszon? Nyolcan összeverődtünk két bokszban és végigbeszéltük a Balatonig vezető utat, mindenki nagyon szimpatikus volt. Ez a keménymag utána sokáig együtt is maradt. A táborban újabb csoport fogadott minket a felsőbb évfolyamokból, rendkívül barátságos, közvetlen volt a hangulat, sok nevet kellett egyszerre megismerni. Úgy negyvenen kezdtünk neki ennek az évfolyamnak, a teljes tanári gárda, alapítók, alumnusok, felügyelőbizottsági tagok és díszvendégek is tiszteletüket tették a hétvége folyamán.

Kis háttér a Bolyairól, mi is ez pontosan - mivel kissé egyedi, nem nagyon lehet máshoz hasonlítani. Legtöbbször az "egyetemközi szakkollégium" kifejezést használják. 1998-ban magyar tudósok és közéleti személyiségek megalapították a Bolyai díjat, a magyar tudományos életben kiemelkedőt alkotó személyek kaphatják meg: többek között a BOM-hoz több szállal is kötődők közül Freund Tamás agykutató, Roska Tamás informatikus, Barabási-Albert László hálózatkutató, Perczel András vegyész, idén pedig Karikó Katalin. Három díjátadón én is ott lehettem, a Tudományos Akadémia dísztermében, rendkívül ünnepélyes keretek között, gálaműsorral egybekötött ceremónián árulják el az addig titokban tartott díjazott személyét. Amikor ott voltam, akkor Tarlós, Sólyom László (nem a biológiatanárom, a másik), Áder és Schmitt ültek tőlem pár székre, Kautzky Armand volt a konferanszié, neves énekesek és zenészek adtak díszelőadást, és minket, mint a Bolyai-díj szellemében kialakult Műhely tagjait mindig külön bemutattak. Az első díjazott tehát 1999-ben kapta meg a szobrocskát, 2000-ben pedig a Műhely szellemi atyja, Kőhalmi Ferenc, a drága megboldogult Kő Tanár úr javaslatára elindult egy folyamat, hogy a tehetséges fiatal felsőoktatási tanulókat elindítsák egy olyan kapcsolatkiépítési, kulturális, művészeti és tudományos úton, amivel akár belőlük, belőlünk is az ország értelmiségi elitjének tagjai lehetnek majd. Három éves, teljes mértékben államilag támogatott képzést kínált a Műhely, melynek végén a résztvevők egy tanulmánykötetet adnak ki, a köztes években pedig kedvezményesen betekintést nyerhetnek országos színvonalú tanárok segítségével a legkülönbözőbb intézmények működésébe, hátterébe (legalábbis valami ilyesmit írtunk, amikor pár éve modernizáltuk a honlapon a bemutatkozást és hitvallást). Az első kuratórium Roska Tamásból és Freund Tamásból volt díjazottakból, Alexander Brody és Somody Imre üzletemberekből, Bereczky Loránd művészettörténészből állt, akikkel mind találkoztam az évek folyamán személyesen. A hét év alatt, amit ott töltöttem, tényleg rengeteget dolgoztunk azon, hogy a BOM hitvallása ne csak írásban legyen kiemelkedő, ennek jó kiindulási pontot adott az az első gólyatábor.

Kő Tanár úr a Duna TV egyik alapítója volt, közismert filmtörténész és filmesztéta, aki tényleg szívén viselte a Műhely működését, haláláig aktívan részt vett rossz egészségügyi állapota ellenére a közös munkában, sokunknak tényleg apafigura volt, az utolsó útjára is sokan elkísértük öt éve. Öles termete és mély mennydörgő hangja ijesztőnek hatott, amikor elkezdett egy szívéhez közel álló témáról beszélni, akkor már szinte indulatosnak tűnt, de miután megismertük, tudtuk, hogy nem kell félnünk tőle. Több rendezvényen vállaltam, hogy leszek a kísérője, a Bakonybélen tartott táborban sokat kellett neki segíteni, amíg felmegy a lépcsőkön, örült annak, hogy egy hozzám hasonló fiatalember próbálja beleásni magát a filmtörténetbe. A mi évfolyamunk két mentortanárral indult, az egyikőjük Balázs Géza volt, aki szintén egy önálló intézmény. Az ózdi rejtvényfejtő versenyen tavaly meglepődtem, amikor a nevét olvastam a támogatók között, az idei versenyen is az ő több száz kiadványának egyikét kaptam nyereményként az egyéni bronz mellé. Kevés dolog van, amivel nem foglalkozik, de alapvetően egyetemi tanár magyar és néprajz szakokon, néprajzkutató, rádiós-tévés személyiség, író, a bor és pálinka nagy kedvelője, országot-világot bejárta már. A munkakapcsolatunk jól indult, megbízott bennem és látta, hogy hajlandó vagyok sok mindent elintézni önkéntes alapon is. Tiszteltem nagyon a tudását, az érdeklődését, a kiapaszthatatlan energiáját, mégis savanyú szájízzel gondolok vissza rá, de erről majd később. A másik mentortanárunk Kövesdy Zsuzsanna volt, egy igazi angyal, aki végigvitte az évfolyamunkkal a három évet, és utána még három évig beszálltam mellé mentorsegítőként egy újabb évfolyamhoz. Rádiós és tévés személyiségként közismert három-négy évtizede, megnyugtató hangja mai napig a fülemben cseng. Balázs Gézával nekünk tényleg ők voltak apánk-anyánk sokáig. Amikor felcsendült a "jaj gyerekek, ezt el kell mesélnem..." kezdetű mondat, akkor mindig tudtuk, hogy érdemes odafigyelni, annyi mindent látott már életében, mint tucatnyi másik ember összesen. Imád mesélni, imádja az irodalmat, imád rádiózni, imádta a Bolyaisokat, csak azt nem értettük soha, hogyan marad mindenre ideje, még úgy is, hogy bevallottan napi három órákat aludt csak. Őt szinte végig támogattam, egyetlen alkalommal zörrentünk össze, amikor erősen rasszista indíttatásból tartott egy hosszas tirádát valamiről. Akkor felálltam, közöltem, hogy ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, és elmentem a foglalkozásról. A következő alkalommal megbeszéltük, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor nem fogok visszajönni. Nem is történt meg még egyszer. A mentortanároknak lényegében az volt a feladata a BOM-ban, hogy vezessék és segítsék a beszélgetést, ezt mindketten nagyon jól teljesítették, értették azt, hogy ők itt nem tanárok, akik a katedráról lefele beszélnek a fülelő közönségnek, hanem egy sokszereplős párbeszéd aktív szereplői. Saját tudásukat, emlékeiket, kapcsolati körüket mindig hozzáadták, segítő kérdésekkel ösztönöztek minket a beszélgetések felélénkítésére. Itt végre megkaptam azt, ami az egyetemből nagyon hiányzott: a több órás, értékes, emlékezetes vitaesteket, közös gondolkodásokat.

A gólyatáborban megismerhettük tehát a két leendő mentortanárunkat, és egyúttal az évfolyamunk tagjait is. A Műhely alapja a minden hónap első szombatján tartandó foglalkozás, mely közös filmnézéssel indult, általában az Urániában (a Bolyais támogatók körében volt az Uránia vezérigazgatója is), először a földszinti termekben, majd amikor egy csúnya beázás érte a filmszínházat, akkor a gyönyörű díszteremben. A mozi után közös ebéd, majd átvonultunk egy kibérelt terembe a beszélgetést elindítani - a filmhez minden esetben párosult egy könyv is, amit mindenkinek el kellett (volna) olvasnia, a film-könyv kettőshöz pedig egy átívelő téma diktálta a napi beszélgetés alapját. A BOM különlegessége, hogy látszatra film- és könyvklub léte ellenére a legkülönbözőbb hátterekből érkeztek az emberek. Sokan voltunk persze bölcsészek (Balázs Géza minden évben aktívan kampányolt a magyar szakosoknál, hogy jelentkezzenek felvételire, és sokan épp miatta jöttek is), a mi gólyatáboros nyolcasunk is szinte mind bölcsészekből állt, de jöttek orvostanhallgatók, fizikusok, vegyészek, matematikusok, zeneművészetisek, földrajz szakosok, pszichológusok, történészek, régészek, volt egy alkimistánk is. Átlagosan felsőoktatási tanulmányaik elején levőket vettek fel, én kicsit idősebb voltam, de akadt többször még gimnáziumi éveit befejező ember is, aki már akkor bizakodásra méltó volt. A Műhely első évtizedében olyan impozáns helyeken tartották a beszélgetéseket, mint a most felújítás alatt álló Hild-villa. Az ottani tetőszerkezet sajnálatos beomlása miatt, mire mi 2010-ben elkezdtük a Bolyait, új helyeket kellett keresni, rengeteget költöztünk. Használtuk a DUE (Diákújságírók Egyesülete) székhelyét az Örsnél, egy céges lakást a Hársfa utcában (ott többen tudtak aludni is a vidékről érkezők közül), a Mikszáth téri Piarista gimnázium termeit, a Pollack-palota épületét a Magyar Rádiónál, a Petőfi Irodalmi Múzeum termeit, a Szépművészeti Múzeumot, majd végül a MANYSZI, a Magyar Anyanyelvi Szolgáltató Iroda bérleményét a Blahán, arról bővebben lentebb.

Az első gólyatáborban bemutatkozott még a többi tanár, ide tartozott Dede Éva, orosz szakos tanár és nyelvész, akivel szintén aktív munkakapcsolatunk volt az évek során. Benyhe István közgazdász-politikus, Benyhe János műfordító-diplomata fia, későbbi madridi kulturális attasé, akivel gyakran beszélgettem spanyolbarát ügyekben. A tanári kar nagy része humán beállítottságú volt, így beszerezték az ELTE fizika-szakos professzorát Juhász András személyében is. Nem volt sajnos a legjobb jelölt, kissé érdekesen állt hozzá a legtöbb kérdéshez és sokszor nem is nagyon értettük, mit akar kihozni egy-egy hosszas monológból. Később érkezett Baranyai Katalin tanárnő, akivel talán a leginkább lehetett együttműködni abban a mozgalomban, amit a Bolyai modernizálása érdekében indítottunk. Férje, Sugár Péter építész gyakran becsatlakozott a programszervezésbe sajátos látásmódjával. Rövid ideig próbálkoztak Hujber Szabolcs behozatalában a tanári karba, aki az egyike volt annak a tucatnyi magyartanárnak, amit a Károlyis évfolyamom "megemésztett" a gimi öt éve alatt. Fiatalsága miatt talán új vért hozott volna a Bolyaiba, de végül nem vállalta el a megbízatást, kicsit túl visszafogottnak is tűnt ahhoz, hogy irányítani tudjon egy csoportot, ahol a lányok nagy része szerelmes lett volna belé. Azóta, úgy tudom, Artisjus-díjjal elismert és igényelt dalszövegíró, és maradt is a Károlyiban tanítani, ha minden igaz. És akkor következik a Bolyai egyik legnagyobb baklövése, Deák-Sárosi László. Amikor először meghallottam, hogy a Filmintézet és Filmarchívum egyik tagja érdeklődik a régóta szükségszerű Bolyais mentortanári pozícióra, akkor nagyon megörültem. Ekkor már volt befolyásom a központi döntésekbe, a műhelytagok képviselője voltam a kuratóriumi üléseken, így elmentem egy előadására az Art+ moziba. És szörnyülködtem. Revizionista, ellenszenves mondanivalójú, visszataszító ember volt, aki undorító módon porig alázta Jancsó és Szabó István munkásságát, szélsőséges gondolkodása ömlött ki a szájából. Saját magát kiemelkedő költőnek tartotta (nem volt az). Jeleztem a tanári kar felé aggályaimat, de ők erősködtek, hogy adjunk neki egy esélyt az első foglalkozáson. Beültem felügyelni, de egy óra után nem bírtam tovább és kijöttem, átmentem az egyik másik évfolyamhoz. Sorban mentek el az emberek, az egyik legígéretesebb új évfolyamnak majdnem a felét elveszítettük, a gólyatáborban, a személyes beszámolókból, korábbi műhelytagoktól hallott információk alapján nem erre számítottak. Nem emlékszem már, melyik filmről beszéltünk aznap, de Deák-Sárosi megragadta a beszélgetés pórázát nyakörvestül és nem volt hajlandó kiengedni a markából. Jelenetről jelenetre ki akarta elemezni a filmet, és amíg nem hallotta valakitől azt a megoldást, amire várt, addig nem engedte a beszélgetést tovább folyni. Azt hiszem, Dede Évával volt párban annál a csoportnál, aki ahhoz túl csendes volt, hogy kordában tudja tartani. A foglalkozás végén félrevontam és elmagyaráztam neki, hogy ez nem a Bolyais elv, ezt így nem lehet csinálni. Megsértődött, magára vette, azt mondta, ő a filmes szakember, nem én. Mentem Balázs Gézához, aki protezsálta, beszámoltam neki és arra figyelmeztettem, ha ez így marad, akkor pillanatok alatt szét fog széledni az új évfolyam. Cserébe Deák-Sárosi, híven a nevéhez, besározott engem. Sokáig tartott, túl sokáig, de végül csak sikerült megszabadulnunk tőle. Aztán jött az újabb gond: követelte az egész éves megbízási díját, próbaidős léte ellenére. Nem tudom végül, az az ügy hogyan végződött, de ilyen szánalmas emberrel ritkán találkoztam. Arról nem is beszélve, hogy vállalhatatlan volt kinézetileg is, az erős izzadásáról nem tehet, de arról igen, hogy látszatra mosdatlan és büdös.

A Bolyai fontos alkotóeleme volt még Havass Miklós informatikus, a Számalk volt elnöke, akivel szintén jó viszonyban voltam, igazi joviális nagypapa. Bár tanárként nem volt jelen, mindig ott volt a rendezvényeken, amikor az ideje engedte, aktívan segítette a munkánkat kapcsolati hálójával, szakértelmével, személyes véleményével. Roska Tamás 2013-es halála után Vizy E. Szilvesztert választották a kuratórium elnökének, ekkortájt kapcsolódtam be én is a kuratóriumi ülésekre, vele még tudtam személyesen kezet rázni. Sok nagy nevű ember volt még a kuratóriumban és a felügyelőbizottságban, de velük csak ritkábban volt szerencsém találkozni. Annak annyira nem örültem, amikor külsős tagnak behozták Szőcs Gézát szuszogni.

Az első gólyatáborunkban sok mindenbe beavattak minket, kaptunk egy kis ízelítőt a Bolyai légköréből, kezdtük érezni, hogy egy nagyon komoly hátterű intézmény képzeletbeli falai közé kerültünk. Maradt szerencsére idő arra is, hogy az évfolyamok közt legyen keveredés, már akkor működött a mentori rendszer. Engem Tóth Enikő mentorált, akivel az együttműködés több évig kiterjedt, később ő lett az egyik szerkesztőm is - erről megint csak lejjebb majd. A mentorok dolga volt, hogy segítsék a beilleszkedést az új "gólyáknak". És milyen gólyák repültek be abba a zánkai épületbe... Az egyik legemlékezetesebb első mondat az egyik Zsófinktól jött, összetalálkoztunk a lépcsőn, rám nézett, elmosolyodott, és avval nyitott, hogy "neked jól állna a zöld". Úgy rémlik, magyar-német szakos volt, igazi kis csodabogár, akire mindig lehetett számítani, ha valami olyat akart hallani az ember, amire nem számított. A szintén angol szakos Nórit az első pillanattól kezdve imádtam, amikor elkapta a nevetőroham (mindent megtettünk, hogy ez minél gyakrabban megtörténjen), akkor szem nem maradt szárazon. Ilcsit is egyből megkedveltem, pikírt és incselkedő természete mindig jobb kedvre tudott deríteni. K. Réka és a másik Zsófink igazi művészlelkek voltak, könnyen integrálódtak a gyorsan gyarapodó keménymagunkhoz. Adriánról mindent elképzeltem volna, csak azt nem, hogy magyar szakos. Attila viszont tökéletesen megtestesítette a magyar szakos reprezentációt. Bence orvostanhallgató léte ellenére kész jógamester volt, raszta hajával és visszafogott hozzáállásával igazi hippinek tűnt. TiM volt talán a legfiatalabb, naiv megszólalásai horkanásszerű nevetésre késztettek mindenkit. Kati aprócska, csillogó kék szemű, babaarcú lány volt hatalmas szívvel, ránézésre meg nem mondta volna az ember, hogy sebésznek készül. Dorka imádnivaló volt a mosolya felett elő-előtűnő apró gödröcskékkel. Bálint szintén a magyar szakosok táborát gyarapította, álmos arccal ritkán szólalt meg, de akkor nagy súlya volt a mondanivalójának. Nils volt a korelnök egyedüli harmincasként, fizikus-matematikus végzettséggel, szintén a ritkán megszólalók egyike, de központi alak volt sokáig - nála volt egyszer egy ottalvós buli tizenvalahányunkkal, aznap este óta szerintem összesen nem nevettem annyit ("Réka, ha rosszalkodsz, kiteszlek az erkélyre az őrült nők ketrecébe"; "az oroszlán belenyalt a napba és ízlett neki" /belsős poén, képpel kellene hosszasan illusztrálni/; persze itt is Nóri vezette a kacagókórust). Zeuszunk bátyja akkor végzett, a húguk is felvételizett később, a rossz szóviccek jedi mestere iruló-piruló szende kivitelben. Sz. Réka nevét később többször láttam publicisztikák elején, a Pesti Bölcsész Újságba is írt, sajnáltam, hogy ő nem maradt velünk sokáig. I. Rékának most nem akar eszembe jutni a tanulmányi háttere, mintha néprajzos lett volna, ő végigcsinálta velünk a három évet, inkább a háttérben maradt sajnos (amikor a Barakát néztük meg, akkor szerintem ő volt az, akinek feltűnt, hogy az összes ajtón befelé, az ablakokon pedig kifele néz mindig a kamera). Volt még egy harmadik orvostanhallgatónk is, mintha Krisztián lett volna a neve, kinézetre és viselkedésre néha azt gondolta volna az ember, a fehér köpenyek helyett a fehér gumiszoba illik inkább hozzá. A honlapon a végzettek között látom egy negyedik Zsófi nevét, ő most sajnos egyáltalán nem ugrik be ennyi év távlatából. Christopher rémlik még, talán közgazdász lehetett, csak annyi ugrik be, hogy pofátlanul jóképű volt. Zeusz mellett a másik Danival az első beszélgetésünk arról szólt, hogy a betegségeket meg lehet gyógyítani, ha elég erősen gondolunk rá (miért is nem gondoltam erre annak idején...). Áron volt az alkimistánk, nagyon érdekes személyiség, vele mindig jókat beszélgettünk, főleg az erdélyi utak során. Volt egy filmszakosunk, talán Andi lehetett, vele szívesen beszélgettem volna az iparról, de sajnos sokáig nem maradt velünk. Mivel közel negyvenen kezdtük az évfolyamot, sok embert kihagytam, akik egyetlen foglalkozás után már abba is hagyták az egészet.

És persze ott volt Olívia. A gólyatáboros hétvége alatt a kisebb keménymagunk összemelegedett, alvásból nem sok volt. A napi programok végeztével átmentünk a magas zánkai főépület melletti kispiszkosba iszogatni, utána kisebb csoportokban leszakadozva andalogtunk a vízparton a hűvös levegőben. Kezdtem azt hinni, talán tényleg lehet is valami a dologból. Hazafelé a vonaton mellém ült, és nem telt bele sok idő, a vállamra döntve a fejét próbált aludni picit, én meg úgy mosolyogtam magamban, mint Jim tette, amikor Pam a vállára hajtotta a fejét az Office-ban. Ezt az idilli pillanatot egy mellettünk elhaladó vonat éles sípolása törte meg, amire felriadt. Sajnos a pozitúra nem került vissza a kívánt helyzetbe, nagy volt a mozgolódás, átrendeződtek egybe a magyar szakosok és én kiszorultam a négyesből, a többiekkel beszélgettem hazafelé. Arra szerencsére még volt idő, hogy megkérdezzem, ott lesznek-e pár napra rá a Morrisons 2-ben Jamie Winchester koncertjén. Avval a gyönyörű mosollyal mondta, hogy persze, ott találkozunk, jó? Így is lett, a barátnőivel volt ott, WinchEszter nem volt köztük. Beálltak az első sorokba, én picit mögöttük voltam - ez lett a vesztem. A koncert alatt kipécézett magának egy idősebb nő, folyamatosan rám akart tekeredni, hiába lökögettem el magamtól. A végén már azt találtam ki, hogy kinyújtottam neki a kezemet és rámutattam a gyűrűsujjamra, hátha a nemzetközi jelzés eljut az agyáig. Ő is kinyújtotta az egyik ujját, azon nem volt gyűrű, majd sértődötten csak odébb tekergett. A koncert után várakoztam, hátha velük tarthatok, de sajnos csak egy arcrapuszit kaptam elköszönés gyanánt, mentek táncolni. Próbáltam kicsit erőltetni az utána levő találkozások alkalmával a dolgot, de jött a csalódás, amikor összejött valakivel. Az első tanév végéig még maradt, de sajnos sem a karácsonyi vacsorára, sem a következő gólyatáborra nem jött el, így csak facebookon keresztül tudtam utána követni az életét. Volt néhány alkalom, amikor meglepett, kiderült róla, hogy erősen nimfomán és ezt nem rejti véka alá közösségi oldalakon sem. Sokáig mégis ő volt a Galatea eszményem. A Galatea-elmélet saját tákolmány, a Pygmalion történetre vezethető vissza, ahol a szobrász megalkotja a számára tökéletes nőt, aki utána, hála a görög mitológiai hagyományoknak, életre is kel Galatea néven. Az elméletem alapja, hogy mindenkinek létezik a fejében egy Galatea (vagy épp Pygmalion), egy olyan eszménykép, mely a legkívánatosabb külső és belső jellemzők összessége. Ez a kép aztán változhat napról napra, vagy évekig ugyanaz marad. Ha meglátok egy szép mosolyt, egy csillogó szempárt, megismerek egy embert, aki lenyűgöz a jóságával vagy kedvességével, hangjával vagy egész lényével, ez a tulajdonság beleivódik a Galateába. A Galatea az a kép, amit látunk a fejünkben, amikor elalszunk, és akire először gondolunk, amikor felkelünk reggel. Picit olyan, mint a Truman showban az a montázs, amit Truman megpróbál összeollózni magazinokban talált fotókból, és emlékezteti arra a nőre, akit igazán szeret és akit azóta is mindenhol keres. Nekem sokszor változott már a Galateám alakja, az arca, a karaktere, a hangja, de nagyon sokáig Olívia testesítette meg teljes egészében.

Az első Bolyais foglalkozásunk már katarzisélménnyel kezdődött. De furcsa, most a napokban volt tizenegy éve, október első szombatján. Akkor még létezett az Uránia mellett, az Astoria felé haladva egy pékség, oda tértem be a reggel kilences találkozó előtt, és már ott összefutottam ismerős arcokkal, akiket a gólyatábor óta nem láttam. Átsétáltunk a reggeli elemózsiával a mozi elé, ahol gyülekeztek a többiek, bemutatkoztunk azoknak, akik a zánkai hétvégét kihagyták. Megjött Balázs Géza és Kövesdy Zsuzsa is, szerintem olyan sokan az évfolyamból ott és akkor voltunk utoljára ennyien együtt. A Zorba volt az első közös filmünk, ennél jobb kezdést el sem lehet képzelni. Rajtam kívül szinte mindenki akkor látta először - tizenhárom éves lehettem, amikor apám leültetett a tévé elé és mutatott három filmet, amit ő fiatal korában látott, azokból tanult angolul (nem is csoda, mindig erős akcentusa volt), mondta, hogy ezeket mindenképp látnom kell: a Hegedűs a háztetőn, a Doktor Zsivágó és a Zorba. Az időközben eltelt tizensok évben a Zorbát nem néztem újra, de emlékeztem még rá annyira, hogy tudtam, a többieknek is nagy élmény lesz. "Hey, boss, did you ever see a more splendiferous crash?" a végén, majd az örök érvényű szirtaki. Mi is szinte táncra perdültünk, ahogy kiözönlöttünk a moziból, ez a moziélmény nagyon összekovácsolta a társaságot. A közös ebédek egy-két kivétellel mindig az Építész pincében voltak, a Szabó Ervin főépülete melletti gyönyörű belső udvaros házban, ahol az építészkamarák üléseznek. Akkor még a Piarista gimiben tartották a mi évfolyamunk foglalkozásait, így kicsinyke kört kellett csak megtennünk a mozi, az ebéd és a beszélgetés között. Sajnos itt még nem tudták elengedni a tanárok azt a szokásukat, hogy a katedrán érezzék magukat, Benyhe Istvántól kaptunk egy túlságosan hosszú előadást arról, hogy Odüsszeia és Pénelopé a mai európai férfi és női eszményképek prototípusa. Emailben arról egyeztettünk, hogy lehet készülni pár perces kis kiegészítő előadásokkal, én például a modern Odüsszeia-feldolgozásokat választottam, és meglepődtem, hogy szinte irodalmi alfaja van az odüsszeiádoknak. Az egyetlen hátulütője annak, hogy nem egy saját kis helyünk volt a beszélgetésekhez ekkor, hanem egy iskola kibérelt termei, az a terembérleti zárás volt. Mindenki, aki addig még maradt, egyszerre felállt, és csak páran gondolták azt, hogy megéri még utána beülni egy kocsmába folytatni a beszélgetést. Az Örsnél tudtuk használni a DUE aprócska központját, ahova alig fértünk be, de az meg messze volt a többi helyszíntől és valaki mindig lekapcsolódott a menetről útközben vizsgára való készülésre vagy valami másra hivatkozva. Három évnek kellett eltelnie ahhoz, folyamatosan rágtuk a kuratórium fülét, hogy béreljenek ki azokra a szombatokra egy helyet, ahol nincs záróra, mire Balázs Gézának eszébe jutott a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda tágas, több termes irodája közvetlen a Blahánál. Látszott, hogy évek óta alig van ott aktivitás, és mi szervezőbb lelkületű emberek azon bosszankodtunk, hogy ez nem történt meg korábban: lett egy lakásunk, ahova bármikor mehettünk, amit ki tudtunk használni, ami klubhelyiségként szolgált sok mindennek. Megkönnyítette a kórus működését (addig a kórusvezető lakásába zsúfolódtak be), létre tudtunk hozni egy színjátszócsoportot, tudtunk filmklubokat, beszélgetős esteket szervezni, tarthattunk ott Halloween bulit, hálaadási vacsorát, Mikulás-ünnepséget. A kulcsgarnitúrák egyikét rám bízták, én pedig fogtam a portörlőt és rongyokat, hogy egy élhető helyet varázsoljunk az irodából. A szolgáltató iroda által tömegesen kinyomtatott köteteket katalogizáltuk, letisztogattuk, a szanaszét szórt papírokat a helyükre tettük, kiganéztuk a konyhát és a fürdőt, és máris volt egy olyan helyiségegyüttes, ahol egyszerre akár öt nagy csoportra oszolva tudtunk beszélgetéseket lefolytatni, bármikor tudtunk kávét vagy teát főzni, és még csak lakbért sem kellett fizetnünk, a vici néni se csöngetett a rezsiszámlával. Ez a klubhelyiség volt a katalizátora annak, hogy aktív közösségi életet tudtunk csepegtetni a Műhely életébe - ha ez meglett volna korábban, akkor bizton állítom, hogy az én kezdőévfolyamomból is feleannyi ember szállingózott volna el. Innentől kezdve a felvételiket már szintén a lakásban tartottuk, a korábbi helyszínen időpontra jött mindenki és szorongott a szűk folyosón, amíg sorra nem jutott - itt viszont kialakíthattuk úgy a nagy központi teret, hogy befogadó jelleget árasszon: kipakolt ropogtatnivalók, forró tea és kávé, ízlésesen bemutatva a BOM által kiadott tanulmánykötetek és ingyen elvihető példányok a saját újságunk lapszámaiból. A felvételire ekkor mindig érkezett pár ember az aktív évfolyamokból, akik barátságosan elbeszélgettek az új érkezőkkel a felvételi beszélgetésük előtt és után. A falra kitettük az egyik erdélyi úton készült ötven fős csoportképet, amit kinyomtattattam gyönyörű minőségben. Tényleg megváltás volt, hogy ez összejött. Balázs Gézával beszélgettem a helyiség megszerzése utáni első foglalkozáson, és csodálkozva mondta, hogy nem gondolta volna, mennyi pozitív változást hozhat ez (nem mintha nem ezt mondogattam volna nekik két éven keresztül).

Amíg az én három éves képzésem tartott, addig viszont nem volt sajnos ilyen, ez strukturálisan is sok akadályt okozott. Mivel a másik két évfolyammal lehetetlenség lett volna beférni ugyanarra a helyre, ezért a három aktív évfolyam mindig más-más helyen tartotta a beszélgetését, más filmet nézett meg a moziban, más helyen ebédelt - mivel ők addigra már kisebb csoportokra morzsolódtak le, ezért részben Kő Tanár úr lakásán, részben egy másik helyen telepedtek le beszélgetni, ez pedig az évfolyamok közti kötődések kialakításán nem segített. Akkortájt, amikor megszereztük a lakást a Blahán, kezdett kialakulni azoknak a köre, akik aktívan akartak tenni a Bolyai jövőjéért, az élmények növeléséért. Belőlünk lett a Bolyai Operatív Csoport, a BOCsok. Mi benne voltunk a rendszerben, láttuk és érzékeltük, mik a felmerülő gondok, és hogy miként lehetne orvosolni őket. Lefoglaltunk egy szállást Győrben egy hétvégén és ötletekkel felszerelkezve, noteszekkel és íróeszközzel ültünk le egy terembe reggeltől délutánig, hogy kitaláljuk, mit lehetne jobban csinálni. A második nap végére hosszas listát írtunk össze, mellé rengeteg javaslattal és távlati célokkal, majd a meghívott tanári karnak előadtuk az ötletgombolyagot. Már akkor lehetett látni Balázs Géza arcán, hogy ő nem támogatja annyira a változtatásokat - elvégre ő nem tapasztalt semmit, csak azon csodálkozott, hogy minden alkalommal kevesebben jönnek oda reggel kilencre a mozihoz. A célunk az volt, hogy a nagy nehezen megszerzett sikeres felvételizőket magunkhoz csalogassuk, és kínáljunk annyi programot, hogy megérje mindenkinek időt szánnia a Műhelyre. Avval mindenki tisztában volt, hogy a saját tanulmányaik, munkájuk, családjuk, baráti körük, más klubjaik és elfoglaltságaik mellett (és valószínűleg után) a Bolyai csak a sokadik volt a fontossági sorrendben. Így a cél az volt, hogy a foglalkozások szombatjait, akár az egész hétvégét minél vonzóbbá tegyük. Hallottuk a gólyatáborunkban, mennyire különleges élmény volt, amikor az általa írt könyv taglalásakor meghívták Kirgizisztánból Csingiz Ajtmatovot. Ajtmatov addigra már sajnos nem élt, mire mi eljutottunk Dörgedelmes Edigej történetéhez (mennyire szerettem azt a könyvet), de például írtunk Márqueznek akkor, amikor a Száz év magányt olvastuk, megköszönve neki az élményt. Hasznát vettük mindenki kapcsolati hálójának, valaki ismerte a spidron magyar feltalálóját, elhívtuk tehát őt egy előadásra. Más jóban volt az ELTE TTK planetáriumának szervezőjével, ő leszervezett egy épülettúrát és planetárium-látogatást az egész Bolyainak. Megint más ismerte Hegedűs Endre zongoristát, meghívtak minket a mutatós budai lakásukba vendégségbe, feleségével együtt négykezes magánkoncertet tartottak nekünk. Valaki rendszeresen önkénteskedett, így az első közös karácsonyunkkor ellátogattunk egy árvaházba, ajándékcsomagokkal megtömve és egy összedobott összeggel az intézetnek - én játszottam a Mikulást, "zöld" Zsófi volt a nejem, Ilcsi a krampusz. Később, az egyik erdélyi körúton leszerveztünk egy látogatást a zsoboki gyermekotthonban (emiatt én erősködtem nagyon, addigra én voltam az egyetlen megmaradó BOCs-tag, aki 2010 decemberében ott volt a Mikulásozáson, és mindenkinek mondtam, mennyire jó élmény volt), gépeket, felszerelést, élelmiszert, ruhákat, játékokat vittünk nekik és együtt töltöttünk egy egész délutánt velük. Az egyik frissebb évfolyamban volt egy srác, Misi, aki mindenhova magával vitte a gitárját, ott is koncertet csinált a gyerekeknek. Az egyik évfolyamtársa, egy látássérült srác pedig mondókákkal szórakoztatta a gyerekeket, a nevelőnők pedig mondták, hogy hónapok óta nem látták ennyire boldognak őket. A köztes években mindig megszerveztem, hogy decemberre hozzon be mindenki, aki tud, nem romlandó élelmiszert, használható ruhákat, játékokat, és vittem őket a cipősdobozos állomásra. Mivel sokunknak a Bolyai egy második család volt, ezért a decemberi foglalkozásra mindig nagy erőkkel készültem. Vettem egy kis fenyőt, vittem otthonról a négy kontinensről összeszedett díszeinket, az egész éjszakát dekorálással töltöttem, forralt bort főztem, több tálca süteményt sütöttem, és örömmel vártam a pillanatot, amikor mindenki belép kis turnusokban az ebéd után a kellemes téli tájjá varázsolt lakásba. Nagyon magaménak éreztem ezt a feladatot, a kulcsgarnitúra hatalmas megtiszteltetés volt számomra, és ezt viszonoztam rengeteg munkával. Hetente feltakarítottam, minden foglalkozás után elpakoltam mindent, az én feladatom volt a rágcsálnivalók, innivalók beszerzése a foglalkozások idejére. Soha nem fogadtam el mindezért pénzt, még ha rengeteg időm is elment evvel. Az mégis rosszul esett, amikor a kilépésem után hallottam vissza, hogy Balázs Géza kijelölt három embert, akik a lakásért felelősek voltak, és havi fizetést is adott nekik ezért.

Két alkalommal is meg tudtunk szervezni egy több napos erdélyi túrát, ennek a pár évig kihalt intézményét is mi keltettük újra életre a Bolyaiban. Itt láttuk igazán, mennyi alapítványi pénz mozgott a kezünk alatt. A busz bérlése önmagában majdnem egymillió forint volt egy hétre, a sofőrt, a szállásokat, a programokat, az ebédeket, az összes belépőt finanszírozta az állam bácsi úgy, hogy nekünk, résztvevőknek nagyjából egy húszezrest kellett csak rászánnunk részvételi díjként. Összeültek megint a lelkesebbek, térképet és útikönyveket bújtunk, kitaláltunk egy útvonalat, amit aztán a kuratórium felülbírált, végül kompromisszummal megállapodtunk egy menetrendben. Annyira vonzó volt az egész, hogy az egyikre három külsős ember úgy jelentkezett Baranyai tanárnő építész férjének ajánlására, hogy csak két nappal korábban értesültek az útról - egyikőjüket, Mártit, akit nagyon imádtam, szeptemberben már a gólyák között köszöntöttünk, annyira megtetszett neki a légkör. Felejthetetlen élmények és keserű emlékek sorakoztak egymás mellett, szerencsére utóbbiból volt kevesebb. Az egyiknek a székelyföldi-kalotaszegi környék, a másiknak a Sóvidék volt a fő gócpontja. Negyvenöt-ötven fővel vágtunk neki az útnak, és ahol lehetett, a Bolyais kapcsolati háló tiszteletét tette. A Babes-Bolyai egyetemen a dékán vezetett körbe minket, az ódon nagyváradi könyvtárban a főkönyvtáros, oda sikerült mindenhol bejutnunk, ahova sima földi halandó turistáknak nem nagyon lehet. Több Bolyais erdélyi származású volt, az egyikőjük családi szállásához elmentünk, ahol a medvetámadásokra kiképzett hatalmas bernáthegyire hárman is ráfeküdtünk egyszerre. Nekem, nem meglepő módon, a különböző kis templomokban a plébánosok köszöntője helyett sokkal nagyobb élmény volt a sok természetközeli élmény, a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, a Medve-tó, szurdokok, kis túrák, a Székelykő megmászása, a Varjúvár, a parajdi sóbánya. Nem emlékszem már, hova tartottunk pontosan, de egyszer leültem a busz legelején és a hatalmas szélvédőn keresztül bámultam, ahogy a hegyi szerpentineken szép lassan szeljük át a ködbe burkolózott tájat. Ennyi jókedvű emberrel minden közös étkezés és este hangulatosan telt, Misi gitárja és az általam több példányban elhozott Csalamádé daloskönyvek sokat segítettek ebben. Órákon keresztül énekelgettünk, sztorizgattunk, persze mindenki ráfanyalodott a jó kis afinata áfonyapálinkára és a helyi sörökre-borokra. Torockón az ajándékboltból tartottam vissza a szálláshoz, amikor elém bukfencezett egy hófehér kiscica az utcán. Felkaptam gyorsan, és csatlakoztam a többiekhez, akik egy lábasházas terasz felső szintjén énekelgettek legalább harmincan a szabad ég alatt. Idilli volt a helyzet, nagyon jól éreztem magam.

A második, sóvidéki központú erdélyi úton csatlakozott be hozzánk az a bizonyos Deák-Sárosi, akivel akkor nagyon sok konfliktusom volt, rengeteget vitáztunk, teljesen más volt a hozzáállásunk arról, hogy miképp kellene ennek az útnak kinéznie. Egy napra hat különböző templomba szervezett le helyi plébánost, persze mind a gyerekkori haverjai voltak, és mindenhol ugyanazt a kényelmetlenné váló hegyibeszédet kellett meghallgatnunk arról, hogy az "óhaza" magyarjai magára hagyják a kis erdélyi településeket, szinte mindenhol politikai gyalázkodássá ment át az egész. Eközben úgy kellett erőszakoskodnom, hogy a bözödújfalui tó mellett igenis meg fogunk állni, és nem csak a busz ablakaiból nézzük meg, az onnan nem messze levő víztározó festői szépségű kilátását pedig szintén szilárd talajon állva fogjuk megcsodálni. Nézett a gömbölyű, izzadt, vörös malacarcával, és nyíltan megkérdezte, magyarellenes vagyok-e, mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk ezeken a szegény embereken. Nem, mondtam, mi azért vagyunk itt, mert egy busznyi ember szeretné látni ezt a vidéket, nem pedig azt hallgatni, hogy ők a nagy ellenséges Magyarországról jöttek, akik kinyírják az itteni embereket. Soha, egyetlen helyen sem volt semmilyen pestizés (a műhelytagok kicsi arányban voltak csak amúgy fővárosiak), mindenhol szívélyesen, örömmel láttak minket - az egyik szálláson megkérdezte a hölgy, szeretnénk-e reggelire bundás kenyeret, mert akkor másnapra csinál háromszázat nekünk, hogy elég legyen. DSL, ahogy mi neveztük, még tovább ment, alapítványi pénzből, engedély nélkül csináltatott aranyáron egy helyi ötvösmester ismerősével egy emléktáblát egy a Medve-tó közelében egy eldugott, privát területen levő kis kútról, amiről szerintem a helyiek sem tudtak, és leszervezte a fél falusi népkört, szintén a többi szervezővel való egyeztetés nélkül, egy három órás műsorra, ahol megint csak a revizionista elméleteket kellett feszengve végighallgatnunk. Mindennek az volt az ára, hogy a Medve-tónál a helyi kultúrkör rendkívül ellenszenves embere vezetett minket lóhalálában ("gyerünk már, fiatalok, ne nézegessék azt a tavat olyan sokáig, vár minket a helyi tévé"), a kicsit kiengedni, a kellemes napsütést élvezni akaró társaság vécére sem tudott elmenni. Akkor velünk jött Kövesdy Zsuzsa édesanyja is, aki nyolcvanöt éves korát meghazudtolva tartotta velünk a lépést, Kolozsváron a házsongárdi temetőben úgy ugrándozott a sírok között haladva, mint egy bakkecske. Ahogy a tótól mentünk át a híres-nevezetes forráshoz, a helyi szervező többször is erélyesen felszólította, hogy ugyan siessen már. Mivel én lemaradtam, hogy senkit ne veszítsünk el, a tanárnővel és anyukájával lihegtünk a forró levegőben át a tömegen és a városon. Majdnem nekimentem ennek az embernek, aki pofátlan módon beszól egy nála húsz évvel idősebb nőnek, hogy ugyan szedegesse már gyorsabban a lábait. És aztán odaértünk a forráshoz, meghallgattuk a három órás folklóhelőadást, majd átvezettek minket a közösségi házba, ahol a méltán nevezetes költő DSL és haveri köre tartott egy újabb előadást, mi pedig egyre többen kimenekültünk a levegőtlen teremből. A buszban volt mikrofon, útközben lehetett névsort olvasni, információkat átadni, kiselőadást tartani, idegenvezetni. Sajnos DSL túl gyakran rátette nyamvadt mancsait a mikrofonra, és a tőle megszokott módon kommentálta a látottakat. Az egyik falun áthaladva büszkén mutatta az út két oldalán békésen megférő, négy felekezethez tartozó templomot. Valaki megjegyezte, hogy ott lát egy zsinagógát is. Mire DSL-ünk vállat vont, és kijelentette, hogy kit érdekel, az úgysem számít.

Még mielőtt DSL csatlakozott a második erdélyi túrához, az elsőn már meggyűlt a bajunk a korlátolt nézetű emberekkel. Balázs Géza, sajnos vagy sem, nagyon puritán utazó volt, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy milyen logisztikai feladatai vannak egy majdnem félszáz fős útnak. Ötven húgyhólyagnak nem elég öt perc a nyilvános mosdónál, amikor kétszáz kilométernyi buszozás után végre félreállunk. Az egyhetes út során a szervezőkkel két rövid megállót iktattunk be egy-egy nagyobb boltnál, ezt is megkérdőjelezte - minek kell plusz kaját venni, amikor mindenki eszegethetné a konzervmájast, ahogy ő is teszi. A falvakban, ahol megszálltunk, általában csak egy kis bolt volt, ami egyrészt nem volt felkészülve ötven ember igényeire, másrészt nagy részük zárva volt, mire odaértünk. Amikor a Gyilkos-tónál gyönyörű napsütés fogadott minket és a többi diákszervezővel úgy döntöttünk, nyújtsuk meg egy órával az elindulást, hogy mindenki élvezhesse kicsit a tájat, el lehessen menni csónakázni. Mikor visszaért az utolsó társaság is a buszhoz, Géza megragadta a mikrofont, és lecseszte a társaságot, amiért "elvesztegették az egész napot", felborították az útitervet, nem viselkedtek felnőttek módjára. Nem mintha siettünk volna bárhova, a következő állomáson emlékeim szerint nem volt semmi, ami miatt az elveszített egy óra érzékelhető lett volna. Az utolsó két-három Bolyais évemben sokat vitáztunk, nem értettünk egyet abban, mi is a Műhely lényege. Nekem mindig az volt az elvem, hogy a Bolyai van a Bolyaisokért, nem pedig fordítva. Nem akartam elfogadni, hogy a tanárok ténylegesen tanárokként viselkedjenek és az ő életfelfogásukat akarják mindenképp átadni, hosszas kiselőadásokat tartani, míg a többiek kukán üldögélnek és ámulva hallgatnak minden szót. Szerintem az lett volna a lényeg, hogy a mi véleményünk hallgattasson meg, a műhelytagok érleljék saját kifejezési készségeiket, nyissanak új dolgok felé, és ezeknek elsősorban kortársaiktól kellett volna jönniük, nem olyan, náluk kétszer-háromszor idősebb emberektől, akik már három-négy másik évfolyammal feldolgozták ugyanezeket a témákat.

Miután elvégeztem a saját három éves képzésemet, nem nagyon volt még kedvem ott hagyni a Műhelyt. Ekkortájt merült fel az, hogy a már végzett alumnusok tudnák segíteni az új évfolyamok munkáját, úgyhogy én lettem a 2013-ban indult évfolyam mentorsegítője, Kövesdy Zsuzsa mellé ültem be ilyen minőségemben. Ennek az évnek a gólyatáborát szerencsére még Zánkán tudtuk megszervezni, az első foglalkozás viszont nagyon kellemetlen alakult, ekkor még ugyanis nem volt meg a lakás a Blahánál, a negyven lelkes fiatalt, akikben hatalmas potenciált láttam, be kellett zsúfolnunk a rádió épületében egy levegőtlen, hosszúkás, részben lomokkal teli terembe. A katarzis élmény elmaradt, délután három-négy körül már a fél társaság az ajtót nézegette, mikor lehetne szabadulni a kényelmetlen székektől a tiszta levegőre. Nagyon szerettem pedig ezt az évfolyamot, legtöbbjüknek a felvételijére is beültem a bizottságba, rendkívül tehetségesek, sokrétűek, értelmesek voltak. Iszonyatosan bosszant, hogy ugyanúgy csalódással indult számukra az az élmény, amit sokkal jobban ki lehetett volna egészíteni egy egész napos önfeledt beszélgetéssé, és most sem maradt el a második foglalkozásra a drasztikus lemorzsolódás. Amint megtörtént az első olyan foglalkozás, amit a Blahánál levő lakásban tartottunk meg, tapintható volt a különbség: bár mindenki elfoglalt ember volt, az utolsó nappali buszok indulásáig eltartott kisebb csoportokban a beszélgetés, a tanári kar pedig nem győzött csodálkozni, hogy tényleg ennyi kell csak, egy kuckó, amit a magunkénak hívhatunk, ahol bármikor kimehetünk lefőzni egy teát vagy csinálni egy popcornt, és biztonságban érezhettük a véleményünket és gondolatainkat a külvilágtól. Később megtörtént, hogy órákon keresztül, hajnali négyig vitáztunk huszonvalahányan a Monty Hall problémán. Megkaptam azt az egyetemi vitaest élményt, amire évek óta vártam.

Idővel szinte minden rendezvényt a BOCs-ok szerveztek a legkisebb részletekig, és nem kevés volt belőlük. A szeptember eleji egész hétvégés gólyatábor, ahova átlagban százhúsz-százötven vendéget vártunk, az átfogó tematika kitalálása, a vendégelőadók meghívása, a levetítendő filmek kiválogatása, a helyszín és technika berendezése, előkészítése, a tábori egyenpólók legyártása, a kiegészítő programok és csapatépítő elemek levezetése, nagyon kevés kivétellel mindenben szabad kezet kaptunk. El kellett telnie pár hónapnak, mire realizáltuk, hogy az alapítvány támogatása minden kulturális jellegű program finanszírozására felhasználható. Felkerestem a Katona színházat, és tucatnyi előadásra legalább kétszáz jegyet lefoglaltam. Múzeumokba, kiállításokra, előadásokra mentünk el úgy, hogy alapítványi pénzből fizettünk szinte mindent. Az első kisebb szakkör, ami megalakult, a kórus volt. Majd jött az újság, a kocsmakvízes csapat, a filmklub, a színjátszókör. Bármikor belekóstolhattunk a kötetszerkesztésbe, szerzői, riporteri, szerkesztői, korrektori vagy tipográfiai-művészeti szempontból. A Műhely három éves képzését elvégző évfolyam mindig kiadott egy kötetet a tagok írásaival, amit aztán eljuttattak a legmagasabb körökbe tiszteletpéldányok személyében, képviselők, akadémiai tagok, vezérigazgatók lapozhatták azokat a köteteket, amiket mi állítottunk össze az utolsó betűig. És aminek a kuratórium nagyon örült, a kiadott kötetek nem merültek ki ebben, évente 2-3 másikat is összehoztunk, mert lelkes szerzőkből sosem volt hiány.

Itt kóstoltam bele az újságírásba is hivatalosan, a kezdetektől benne voltam a Bon-BOM szerkesztőségében. Az évek során három főszerkesztőm volt különböző hátterekből, mindhárom lány és fiatalabb nálam, elkötelezett a precizitás, a határidők (nagy ellenségem) és a változatosság terén. A havi rendszerességgel megjelenő példányokat ingyen osztogattuk az épp aktuális foglalkozáson, hivatalosan be voltunk jegyezve a médiahatóságnál is, így már több tucat publikációm is lett egy négy ívből álló, félbehajtott A5-ös újságocska révén. Általában két cikket vittem havonta, az egyik filmtörténeti kalandozás, a másik egy aktuális téma kapcsán. A legnehezebb dolgom az egyik gólyatáborban volt, ahol a főtéma az áltudományok volt. Levetítettük Az igazi Mao című áldokumentumfilmet és meghívtuk a rendezőjét, Siklósi Szilvesztert is, akivel én vállaltam el egy interjú készítését - ez volt a vesztem. Nem is emlékszem már, pontosan mit kérdeztem első kérdésként, de egy fél órás mérges litániát kaptam, ahogy a rendező vérvörösen izzó szemmel, számomra felfoghatatlan kapcsolati elemek mentén beszélt (szinte kiabált)... valamiről. Rápillantottam a jegyzetfüzetemre, nyeltem egy nagyot, kétségbe voltam esve. Egyetlen érthető mondatot nem tudtam felidézni abból, ami elhangzott ebben az egyirányú indulatos párbeszédben. A határidő pedig szorított, a többiek beadták a sokkal egyszerűbb kis cikkeket, az "interjú" megtörténte után három órával már nyomtatni terveztünk volna, és addig át kellett mennie az írásomnak a szerkesztői és sorszedési procedúrán. Kiizzadtam magamból valamit, ami szerintem el sem hangzott, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a rendező nem kap ebből az újságból példányt. Ott és akkor eldöntöttem, hogy ez nem az én szakmám, inkább maradok a saját kútfőből eszkábált témáknál. Nem tudom elképzelni amúgy, mitől lett Siklósi ennyire indulatos, de már a filmvetítés után a közönségből érkező kérdéseknél is feldúltnak tűnt. A következő gólyatáborban inkább az új évfolyam tagjaival csináltam gyorsinterjúkat, az valahogy egyszerűbbnek, biztonságosabbnak tűnt.

2013-ban járt le a három éves "jogviszonyom" a Bolyai tagjaként. Valami másnak is akkor lett hivatalosan vége. És most itt ülök a billentyűk felett és nem tudom, hogy kezdjem el a következő sort, mert azt készülök leírni, ami életem legsötétebb időszaka volt. Nagymamám négy évvel korábban bélrákban halt meg, amúgy is legyengült, idős szervezetét néhány hónap alatt tönkre vágta a betegség. Három évvel később derült ki, hogy a kór ugrott egyet a generációk között, és Anyut is megtámadta. Anyu sem volt a legjobb egészségügyi állapotban, és végig kellett néznem, ahogy megszokott dundi alakja szinte csontvázra lefogyott, mert egyszerűen nem bírt semmit lent tartani. A kemoterápia, a hajkihullás, az elsárgult bőr, a véreres szemek, a konstans fáradtság, levertség és apátia teljesen megváltoztatták. A nap nagy részében feküdt a kanapén az alapesetben napsütötte, de most teljesen behúzott függönyű, sötét nappaliban. Először még azt mondták, hogy kigyógyult belőle, sikeres volt a kemoterápiás kezelés, az orvosok mondták, hogy kezdjünk el reménykedni, mert ez is segíthet neki azon, hogy visszanyerje az erejét. Eltelt pár hónap, amikor elhittük, hogy ez így is lesz. Szüleim elkezdtek nézegetni egy kis kertes házikót a Dunakanyarban, ott töltenék a nyugdíjas éveik végét. Anyu még ekkor is vonakodott, nem akarta elhagyni azt a házat, ahova született, ahova négy gyereke és a legtöbb unokája született, ahonnan az ablakból látta a Jánoshegyet. Nem is hagyta el soha.

2013 nyár elején megint főszerepet akart vállalni a vesém, ezúttal kövek formájában. Szerencsére csak rövidebb időszakokra, 2-3 napokra kellett befeküdnöm a kőzúzások miatt, ezúttal viszont én látogattam Anyut, amikor csak lehetett. Aztán jött a lehető legrosszabb hír, amire igyekeztünk nem is gondolni: az a bizonyos három betűs szó visszatért, ezúttal a beleket és a gyomrot is megtámadta. Anyu gyomrának nagy részét kiműtötték, az újabb kegyetlenül nehéz időszakban, szégyellem, de nem nagyon tudtam ránézni, annyira megváltozott. A fejembe vettem, hogy megpróbálom másképp segíteni a gyógyulását. Anyu mindig is szerette a helytörténetet, amikor sétáltunk a pasaréti utcákon, mindegyikről megmondta, milyen írók, művészek éltek ott, hol futott össze annak idején Örkénnyel, Szabó Magdával vagy Nagy Lászlóval. Kimenekültem a lehúzott redőnyű nappaliból, fogtam egy fényképezőgépet és elkezdtem felkeresni az emléktáblákat, domborműveket, szobrokat, egyre messzebb és messzebb haladva a házunktól, majd miután hazatértem, Anyunak beszámoltam mindenről, teszteltem egyre romló memóriáját, és kicsit olyan volt, mintha ketten sétálgattunk volna a városi utcákon bámész módon. Ekkor kezdtem el geoládázni is, amivel még Anyunk is új, rejtett kis zugokat tudtam megmutatni fotókon, élménybeszámolón keresztül. Július közepén megint be kellett feküdnöm pár napra a kórházba, de ott csak elcseszték az időmet, nem történt semmi, csak várakoztam, mire végre kiengedtek mindenféle beavatkozás megtörténte nélkül. Anyunak időközben drasztikusan romlott az állapota. Annyi energiát is nehezen szedett össze, hogy naponta egyszer lemenjen a földszintre, kiüljön a kertbe a napsütésre, megsimogassa a kutyát - aki igencsak furcsállotta, hogy ilyen ritkán látja, pedig sosem ment ki a kapun. Éreztük, az orvosok is mondták, hogy nincs már sok hátra. Kimentem a Margitszigetre, a zenélőkútnál befurakodtam az első sorba, és felvettem kamerára a Bocelli-Brightman duett vízjátékát, Anyu imádta Bocellit. Másnap délelőtt Anyut kisegítettük az udvarra, nagyon szép volt az idő. Az ölébe raktam a laptopot, feltekertem a hangerőt, lejátszottam neki a videót. Mindig mosolyogva, dúdolgatva hallgatta korábban, ennek a mosolynak csak a nagyon gyenge helyét láttam most az arcán. Másnap már annyira rosszul volt, hogy be kellett venni a kórházba, bekerült az intenzívre. Zavart volt, nem ismert meg minket. A bátyám még pont haza tudott repülni Szöulból, mutatta neki élő felvételen a legfiatalabb unokáját, közben próbálta leplezni, ahogy kibugyognak belőle a könnyek. A bátyámat akkor láttam először sírni. Az idősebb nővérem Szentpéterváron volt ekkor, nem tudta megoldani, hogy hazautazzon, ő is képernyőn keresztül búcsúzott el - Anyu arcán nem volt nyoma annak, hogy felfogott a virtuális találkozóból bármit is. Bejött a kétfős intenzív osztályi terembe egy fiatal orvos, információért esedeztünk tőle. Ránézett Anyura, flegmán odavetette, hogy pár óra és vége, és visszanézett a mobiljára. Nem bírtam bent maradni a teremben, kimentem a folyosóra és ütögettem az öklömmel a falat, amíg el nem kezdett fájni. Bátyám kiszaladt, hogy gyorsan jöjjek vissza. Mire visszaértem, már vége volt. Valamiért a szemem a szomszéd ágyra esett, ahol egy szívműtéten frissen átesett férfi lábadozott, és végighallgatta az elmúlt órák búcsúzkodását, ahogy egy család egy már teljesen öntudatlan emberrel próbál még egyszer utoljára kommunikálni. Megint kihátráltam a szobából, nem akartam Anyut úgy látni, hogy már nem él. Amíg apám megtette a végső búcsút, mondtam a testvéreimnek, hogy valakinek haza kell mennie megetetni a kutyát, válaszra sem várva kirohantam az épületből, felszálltam a villamosra és néztem ki a fejemből, próbáltam nem ott helyben elbőgni magam. Nagynéném kint volt a kertben, kérdezte, hogy van Anyu. Annyit bírtam kinyögni, hogy örülhetsz, vége van, és berohantam a házba.

Anyu azt már nem élte meg, hogy a négy gyereke újra egy földrészen legyen egyszerre, 1996 nyara után tizenhét évvel volt az első ilyen alkalom, nővérem csak két héttel később tudott hazautazni. A búcsúztatást Anyu szülinapjára, szeptember közepére terveztük. Eljöttek a vidéki rokonok, a volt óvodai és külügyes kollégák, a szomszédság, virtuálisan a bátyám több ezer kilométer távolságból. Az egyik nővérem diákkorában szavalt, most is elmondta el-elcsukló hangon Anyu egyik kedvenc versét. A hamvak egy részét egy héliummal töltött lufiba raktuk. Ahogy felcsendült a Time To Say Goodbye és Bocelli hangja, a lufit elengedtük. A család két kontinensre, Ausztráliába és Dél-Amerikába sosem jutott el, gyermeki naivitással próbáltuk bebeszélni magunknak, hogy talán így sikerülhet. A hegyre felfele lépcsőzetesen haladt a kertünk egy része, a márgás talajból kis teraszok lettek kialakítva, gyerekkoromban még volt időnk ápolni a rengeteg alma, körte, birs, dió, mandula és barackfát, az egyik terebélyesre szívesen másztam fel és onnan nézegettem szemben a jánoshegyi erdőt. A legfelső teraszocska csak egy kis háromszög volt a telek végében, itt ástuk el a hamvak egy részét, erről nem szóltunk a ház új tulajdonosának sem. Így garantáltuk azt, hogy Anyunak soha ne kelljen elhagynia ezt a helyet. Ha egyszer eljutok az ausztrál vagy dél-amerikai kontinensre, akkor a polcomon levő ezüstszelencében a hamvak egy részét elviszem majd magammal. Addig is mindig beszámolok neki fejben, ha valami érdekes történik velem, ha jó vagy éppen rossz élmény ér.

Ekkortájt kezdett kialudni bennem az a láng, hogy valami maradandót alkossak, a nevem érjen valamit, legyen mit megmutatni majd az unokáknak, ha lesznek egyáltalán. A fiókba kerültek az írások, amiket sosem fejeztem be. Az egyetemmel már nem volt kedvem újra próbálkozni, az is csak egy papír lett volna. A Bolyais tanulmánykötetbe szánt esszémet félbehagytam, pedig rengeteg kutatást végeztem a témában. Abbamaradt a rajzolás, a filmkritikák írása, megszakítottam az ismeretséget több száz emberrel. Az azóta eltelt években, ha valamilyen kreatív hullám elkapott, az általában egy ösztökélő személy hatására történt, vagy annyira elkezdtem már unni az életet, hogy kipróbáltam valami újat.

Így kerültem a Scope50 csapatába is. Elkezdtek keresgélni országosan ötven magyar fiatalt, akik szeretik a filmeket és szívesen kipróbálnák magukat a filmes marketing és reklámozás terén. Egy európai összefogás tagjaiként, ahol több másik országban is kialakult egy-egy ötven fős csoport, megnéztünk egyénileg néhány olyan friss európai filmet, ami túlságosan művészinek hatott ahhoz, hogy moziba kerülhessen. A cél az volt, hogy egyet kiválasszunk a nézett művek közül, kitaláljuk a PR-akcióját, a reklámszövegét, és megpróbáljuk generálni a jegybevételt. A mozgalom mögé egy feltörekvő filmforgalmazó cég, a magyarhangya állt be, és a találkozókon filmes szakemberektől tanultuk a filmforgalmazás csínyját-bínját. Egy skandináv filmet választottunk, ötleteltünk a magyar címről, kitaláltunk egy reklámfogást, aktívan részt vehettünk a premier leszervezésében. Emiatt mondhatom el magamról, hogy egy moziba kerülő film tagline-ja az én fejemből pattant ki. A film viszonylag jól teljesített több ezer eladott jeggyel az eléggé rétegközönségnek készült művészfilm léte ellenére. A Scope50 következő turnusába nem fértem be, mert lekéstem a jelentkezési határidőt, a következő alkalommal, amikor már Scope100 lett belőle, újra sikerült részt vennem. Jó volt olyan emberekkel együtt dolgozni és gondolkodni, akik szintén komolyan veszik a film művészeti értékét. Valahogy onnan kimaradoztam, azóta lehet, már Scope 150 lett a csoport neve.

Amíg egyetemre jártam, kacérkodtam a filmes minor szak elvégzésével, annak idején ezért jelentkeztem a felvételin szabad bölcsészetre is az angol szak mellett. Ezt megelőzően gondoltam egy nagyot és téveset, elkezdtem a spanyol minort. Fél évet elvesztegettem vele, de rájöttem, hogy minor szakként azt nem akarom csinálni. Helyette belevágtam tehát a filmes minor szak óráit felvenni, és sokkal jobban tetszettek. Az egyiknek a munkacíme egyetemes filmtörténet 1970-től napjainkig volt (amúgy sokadéves filmes főszakosok órája, bele a mélyvízbe), itt több olyan filmet is beraktak, ami arra volt hivatott, hogy a minorosokat elijessze. A Sweet Movie, a Sárga föld nevű kínai balettfilm tényleg ilyenek, de én például itt szerettem meg nagyon a csendesen csordogáló, nem éppen történetdús elemeiről ismert kortárs iráni filmet, Kiarostami és Makhmalbaf munkáit. A szemináriumokra viszont nem sikerült bejutnom, evvel már egy éves lemaradásba kerültem az amúgy is egy éves késéssel felvett órákkal, és ekkor tudtam meg, hogy egy bizonyos kreditszám túllépése esetén tetemes összegeket kell fizetni az egyetemnek, nem lehet csak úgy felvenni minden olyan órát, amihez kedve szottyan az embernek. És ugyanekkor kezdett biztossá válni, hogy az angolos specializációk kidolgozatlansága miatt a "szedd magad" verziót kellett választanom, ami szintén sok plusz óra felvételével járt. Tartva az egyre növekvő összegektől, könnyes szemmel búcsút intettem a filmszaknak, hivatalosan legalábbis biztosan, mert utána többször beültem regisztráció nélkül érdekesebb előadásokra.

A film iránti tisztelettudó szeretetem több sávon is megjelent az évek során. Voltak olyan merész álmaim, mint a filmtörténészi, -kritikai és -esztéta szakmák kitanulása. A filmes cikkek, blogbejegyzések írása régóta foglalkoztatott, nagy példaképemnek Roger Ebertet tartottam, meg is vettem kuporgatott pénzemből egyik vaskos kiadását a könyvesboltban. Nagyon szerettem az őszinte, olvasmányos stílusát, sokat tanultam tőle, pedig csak a cikkeit olvastam. Halála úgy ért, mintha egy tanáromat veszítettem volna el. Gyakran bevállaltam olyan, lehetetlennek tűnő, több éves projekteket, melyek bővítették az ismereteimet, de sokan csak furcsállva, kétkedve fogadták, felesleges időpocsékolásnak gondolván őket. Ilyen volt például, hogy Ebert Száz híres filmjét mind megnézzem. Vagy teljes filmográfiákat megnézni. Tarkovszkij és Tarr egyszerűbb volt (igen, a Sátántangó is, egy ülésre végignéztem), mert csak kevés darabból állnak. Egy sok tucat darabos Antonioni vagy Bergman már nehezebbnek bizonyult, rendre letöltöttem a filmeket, szitkozódtam, ha valamilyen nézhetetlen változatban vagy általam nem ismert nyelvű verzióban sikerült, de nem jutottam az életművek végére. Az Oscar-nyertes filmek nagyjából kilencven százalékban megvoltak, ahogy haladtam előre, nemcsak a legjobb film, hanem a kisebb kategóriák nyerteseit és megnéztem sorban. Fogtam a kisbaltámat és belevágtam egy mamutfenyőbe, Stephen Jay Schneider 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című opusa is a polcomra került, kiikszelgettem mindent, amit már láttam, és folytattam tovább a sort a kevésbé ismertek között. Legutóbbi számláláskor valahol a hétszáz megnézett film alatt tartottam, bár azóta a bővített és új kiadások messzebb helyezték a célszalagot. A filmek nagy részét be sem tudom szerezni, így ha ennek bármikor a végére jutok, az sok pénzbe fog kerülni. Hasonlóképp voltam az irodalommal, itt viszont sikerült is befejezni a hatalmasnak tűnő projektet: legalább egy elolvasott kötet minden irodalmi Nobel-díjastól. Itt konstatáltam azt, hogy rengetegen teljesen érdemtelenül, szinte felfoghatatlan, hogy miért kapták meg a kitüntető címet. Ugyanakkor sok rejtett kincset találtam, Naipaul, Coetzee, Elfriede Jellinek, Bertrand Russell, Mauriac, Mo Yan, Pamuk és Le Clézio nevét mindenképp érdemes volt megismerni. Folytattam utána a száz nagy regénnyel, mindenféle könyves listákkal, a mai napig szemezgetek innen újabb és újabb köteteket.

Az Anyutól megörökölt helytörténeti érdeklődés több szinten megmutatkozik életemben. Általában bámészkodom, amikor járom a várost, mert a legtöbb néznivaló jóval a látószögünk fölött van. Többször volt már olyan, hogy kikölcsönöztem egy kötetet, ami utcáról utcára végigment az egykori várfal mentén vagy a Palotanegyed épületeit bemutatva, félreálltam a helyszínen, elolvastam az oda tartozó passzusokat és megnéztem részletesen, miről szól a leírás. Amíg aktívan geoládáztam, előszeretettel tettem keresgélendő plasztikkonténereket olyan helyekre, amelyek irodalmi művek helyszínei voltak. Nagy-nagy álmon beutazni úgy az Egyesült Államokat, hogy lakókocsival minden érdekes, elrejtett kis zegzugát felfedezem, akár egy éven át utazgatva. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez álom marad, sosem lesz pénzem ilyesmire. Pedig fejben már megterveztem a nagy részét. Másik, kicsit teljesíthetőbbnek tűnő álom egy olyan digitális, közösség által szerkeszthető Budapest-térkép megalkotása, ami magába foglalja mindazt, ami érdekes lehet. Emléktáblákat, botlatóköveket, köztéri szobrokat, irodalmi-filmes-történelmi helyszíneket, megmagyarázva utcanevek jelentését, egyéb nyalánkságokat. Alapvetően magyarul és angolul, több ember bevonásával a világ és a környező országok fontosabb nyelvein is elérhetővé tenni. Az okostelefonok elterjedésével azt a rendszert használnám, hogy az összes, már kint levő tábla sarkába kerülne egy esztétikusan elkészített qr-kód, ami az éppen oda tévedő turista kiválasztott nyelvén megmagyarázná, a magyar szöveg pontosan mit is jelent. Nem is igazán értem, hogy lehet Budapestet úgy eladni világvárosként, hogy szinte minden magyarul van csak kiírva, amikor ilyen egyszerű megoldásokkal meg lehetne oldani az információ átadását és a nemzetközi turizmus fellendítését az egyre elérhetőbbé váló digitális megoldásokkal. Itthoni múzeumokban is általában mindig az angol nyelvű feliratot olvasom el a magyar helyett. Pár éve bejártam a Vendéglátóipari Múzeum tárlatát Óbudán és csodálkoztam, hogy ott is minden csak magyarul van kiírva. Kíváncsiskodva megkérdeztem egy dolgozót, hogy miért nem gondoltak a betévedő külföldiekre, mire az volt a válasz, hogy sosem merült fel a magyarázó feliratok lefordítása. Megkérdeztem, hogy elméletben ennek mi lenne az akadálya, éppenséggel a menete, mire azt válaszolták, hogy valószínűleg semmi, csak eddig senki nem vállalkozott rá. Ott és akkor felmerült bennem az, hogy ez egy nekem való feladat lehetne akár, és azóta is néha eszembe jut, hogy mellékállásban el kellene kezdenem utánajárni ilyen lehetőségeknek.